Ennek a blog-felületnek az egyik alapvető rendeltetése az, hogy az internet „tereiben” is elhelyezze azoknak a történéseknek, fogalmaknak, intézmények megnevezését – és részben azoknak a személyeknek és civil szervezeteknek is -, amelyeket összességében magyar ifjúságpolitikának hívunk. Ennek az elhelyezési szándéknak egyszerűen az az oka, hogy azt észleltem, hogy ez a „történet” az internetes felületeken nem létezik, nincsen. A XXI. század e szakaszában pedig egy olyan korszakba léptünk át és tartózkodunk, amelyben az, ami az interneten nem található, az nincsen. Nos, ezeknek a posztoknak ez az egyik fő „oka”. Szeretnék azonban kitekinteni az „okozatokra” is. Nem titkolom, nem bánnám, ha azok a fiatal kollégák, akik most ismerkednek ezzel a tevékenységi- és cselekvési lehetőséggel (Hivatással? Szakmával?) szembesülnének azzal, hogy mindazon ismeret és gyakorlati praktika mögött, amelyet elsajátítani igyekeznek történetek rejtőznek, emberi elszánások, akaratok, személyes sikerek és bukások vége-hossza történetei, amelyekre mindig hosszabb-rövidebb árnyékokat vetett az intézmény-történet, vagy pontosabban az intézményesülési folyamatok története.

Az „idővonal”-műfaj persze korlátozott és nem adhatja vissza a személyes szakmai életek lüktetését, „fentjeit és lentjeit”, emelkedéseit és ereszkedéseit. Ki-ki maga írja a maga könyvét erről. Ki-ki maga „olvashatja” ezeket a „könyveket”. Az ifjúsági munka nem lezárható, mindig új kihívásokra kell friss és azonnali válaszokat adnunk. Amikor egy csapat fiatal összegyűlik valahol és várakozóan néz minket, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy mi egy cél elérése érdekében együttműködő csoportot kívánunk formálni belőlük. Egy olyan útra lépünk ezzel, amely rögös, kátyús és nem egyenes. A váratlan fordulatokra is készen kell állnunk. A váratlan fordulatokra módszertani vértezetben válaszolhatunk. Miközben a munkánk rögtönzések sorozata, kell lennie valaminek, ami alapvetően vezérel. Annak az eszméje, hogy mely közösségben hiszünk és milyen társadalomban. Ezt minden ifjúsági munkásnak tisztáznia kell önmagában. Annak, aki fiatalokkal együtt dolgozik, nem kell azt talán mondani, hogy ez nem egy játék, hanem egy fontos (élet)feladat.

Az ifjúságpolitika – jobb helyzetekben – annak a művészete, hogy azokat a rendelkezésünkre álló erőforrásokat, amelyeket egy modern társadalom felhalmoz úgy és olyan módon használjuk fel, hogy azzal erősítsük azokat, akik most készülnek arra az életfeladatra, hogy megtalálják a helyüket azokban az emberi közösségekben, amelyekből a társadalom szövedéke összeáll. Ezek a „történeti posztok” talán arra is felhívják a figyelmünket, hogy az elmúlt 25 évben ez nem mindig tudatosult azokban, akiknek van szerepe, felelőssége, és a választóktól kapott felhatalmazás jóvoltából lehetősége is arra, hogy úgy döntsenek, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokból jusson arra is, hogy a fiataloknak ezt a felkészülési folyamatát segítsék. Ez azonban azt is jelenti, hogy ennek nem kell mindig így lennie, így ismétlődnie. A szakmai alapon szerveződő összefogások ereje ellent tud állni ennek a „külső” nyomásnak akkor, ha tisztában vagyunk munkánk értékeivel és társadalmi szerepével. Ezt annak a szakmai körnek kell mindig kimondania és ismételnie, akik ott állnak azok előtt az ifjúsági csoportok előtt és szembe néznek velük. Még az internet-korszakban sem igaz az, hogy a fiataloknak nincsen szüksége valódi és csak csoportokban megszerezhető élményekre – sőt, ma még inkább így van ez! Az egyenrangú résztvevők által megteremtett csoportokban való együttműködés élménye minden egyéb oktatásnál hatékonyabban tudatja a részt vevőkkel azt, hogy nincsenek egyedül és azt, hogy együtt hatékonyabban oldhatnak meg olyan problémákat, amelyre magukban nem lehetnek képesek.

A magyar társadalom elképesztő változásokon ment át az elmúlt 25 évben. Ma ez a társadalom még csak nem is hasonlít arra, amelyet 1988-ban itt találhattunk. Tetszik vagy nem tetszik, de Magyarország szervesülő részese azoknak az összeurópai folyamatoknak, amelyekben az Európai Unióban egymással szorosan együttműködő országok közös válaszokat keresnek a Világ-kihívásokra. Ettől a feladatok egész sorát kiadó művelettől nem tudunk elfordulni. Csak innen érthetjük meg azt, hogy a magyar ifjúsági munkának az alapvető küldetése ez, hogy a segítse a magyar fiatalokat abban, hogy jó európai polgárokká válhassanak. Ez a küldetés akkor is, ha most végigsöpör Magyarországon és Európában is az a hangulat, hogy „le az Európai Unióval, a bürokrácia fellegvárával!”. Ne tévesszen meg ez bennünket a küldetésünket illetően. Ne dőljünk be azoknak, akik azt állítják, hogy „az európai együttműködés megbukott”, mert ilyenkor az illetők pillanatnyi és bizonytalanná vált belpolitikai érdekeik foglyaiként beszélnek, bele sem gondolván abba, hogy az EU az nem Európa és abba sem, hogy az „európai gondolat” az bizony nem a bürokráciáról szól. Ráadásul annak sokat hibáztatott EU-bürokráciának nem csak a kormányok az alakítói, hanem mi, európai (választó)polgárok is. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a Demokrácia az nem a kevés kiválasztott, hanem a sokaság együttműködésének a művészete, nem lezárt rendszer. Az ifjúsági munka felelőssége a demokrácia minőségének javítása is! Ezt az ifjúsági munka ott teheti meg, ehhez ott tud hozzájárulni, ahol van.

Nem kívánom elérhetetlenné növelni a magyar ifjúsági munka tétjeit. Ennek a blognak a „történeti vonulata” azt kívánja bemutatni, hogy évről évre született valami olyan, ami hozzájárult ahhoz, hogy most és ma úgy végezzük a munkánkat, ahogy. Azt is, hogy évről évre született valami, elénk tornyosuló akadályként meredt elő és amely befolyásolta azt, hogy természetes folyamatok kifutásának ritmusában élhessük a szakmai életünket. Az a pénzügyi támogatási rendszer, amely az ifjúsági kezdeményezések támogatására hivatott, azok a jogszabályi rendelkezések, amelyek újraszabták egy szakmai intézmény támogatási lehetőségeit, azok a politikai prioritások, amelyekkel újraszabták az előző kettőt – nos a „szakma” soha sem volt ettől kívül, ettől távol. Tetszik vagy sem, minisztériumi szobákban vagy fél-nyilvános országgyűlési bizottsági üléseken sok olyan dolog dőlt el rosszul, amelynek rossz hatása elért egészen a helyi ifjúsági munka kis, lokális tereihez is. Persze, hogy közben született néhány jó dolog is – ez már csak így van.

A magyar ifjúságpolitika elmúlt 25 esztendeje a rendelkezésre álló erőforrások jövőtudatos elosztása szempontjából három alkorszakra osztható:

1. „Jövőkeresés” – a váltás évei, „az ifjúsági reprezentáció” első korszaka (MISZOT), valamint az állami intézményrendszer helykeresése (ez az alkorszak valamikor 1995-ben zárul)

2. „Jelen – jövő fordítókorong”: „hátra és előre” (GYIÉT), valamint az állami intézményrendszer megszilárdulása (ISM és +) (ez a korszak nagyjából 2010-ig tartott)

3. „Ráolvasások korszaka” - amikor a minisztériumi felelősség véglegesen felolvad és amikor PR-akciókban és projektekben jelenik meg a cselekvés azok részéről, akik a lehetséges erőforrásokat teljes egészében birtokolják egyébként és ezek:

• költségvetés

• európai kormányszintű, illetve kormányok felett együttműködések

• jogi eszközök (jogszabályok)

• intézményi kapacitások

(ez a „korszak” valamikor 2011-ben kezdődött el az „Új Nemzedék” program manifesztációival)

Persze hogy minden ilyen korszakolás egy kicsit erőszakoltnak tűnik. Engedjétek meg nekem, hogy időről-időre kísérletet tehessek ennek a kifejtésére.