Egyszer volt, régen volt, volt és igaz volt. Hetedik éve volt (pontosabban 2009. január 24-én, tehát több, mint hetedik éve volt), hogy Visegrádon ültünk az asztal körül, hogy kedd volt-e vagy csütörtök, bár visszakereshető lenne, arra most már nem emlékszem, régen volt, hetedik éve volt, több, mint hetedik éve volt és ó, ezek a hetedik évek, minden hetedik év hoz valami változást, ez is hozott. Körülültünk egy asztalt, Kádár-Csoboth, Matiscsák, Jancsák, Bíró, Kátai és Gábor Kálmán urakkal, talán ott voltak még mások is, fájdalom, hogy most visszagondolok, milyen élénk, friss, jóízű volt az a beszélgetés! Különböző nézőpontokból, különféleképpen látni ugyanazt a tárgyat, ez mindig izgalmas. Tárgyunk pedig az ifjúságpolitika volt. Kálmán, aki „elölről volt Gábor” este táncolt a disco-ban és Gábor, aki „hátulról”, szóval Gabi a mobilján filmezte ezt az önfeledt pillanatot, sajnos mindketten most már odafentről figyelnek minket, hogy mire is megyünk most itten ebben a változó világban és ez nagyon, de nagyon szomorú. Gábor Kálmán kölcsön kérte a spanyol ifjúságpolitika állásáról szóló, az Európa Tanács által készített szakértői jelentős kötetét, és már sajnos visszaadni nem áll módjába. Gabi pedig, aki mindig azokkal a Rá jellemzően pajkos fényekkel a szemében, kis megjegyzéseivel tulajdonképpen irányította a gondolatok kanyarodásait, már Ő sem bátoríthat, inspirálhat. A beszélgetés hangulatára emlékszem, mert az jó volt, érdekes volt, az elhangzott szavakra már nem emlékszem, mert azokat maguk alá temették az azóta kimondott és már vissza nem vonható szavak. Itt, ezen a találkozón dobta be Kádár Péter úr (ő volt az a csermanek /stílszerűen művelt!/ fedőnevű illető, akitől olvasható a blog-folyam elején egy írás) az ötletet, hogy indítsunk egy blog-ot, nyissunk egy szakmázós, beszélgetős, közlős felületet! Meg is csinálta ott helyben a dolog technikai részét hipp és hopp, a blog üres felülete máris ott volt kihívóan, csalogatóan, semmi perc alatt. Péterünk még oda is írt egy mottót és ez most is itt olvasható, a jobb felső sarokban, lehetne akár küldetési nyilatkozat is. Aztán, hogy eljöttünk, hogy ki-ki elment a dolgára, a blog csak magányosan mocorgott itt egy darabig, én írogattam ide időnként ezt-azt, átemeltem néhány szöveget a saját blogom-ról, amely akkor már élt, tartottam magam ahhoz, amit ott ígértem a társaságnak, ebből lett az „idővonal”, a „fontos szavak ifjúságsegítőknek”, mint kísérlet, csak később csatlakozott ehhez, feltöltöttem régi dokumentumot és vártam, hogy valaki más is észre veszi, hogy van itt egy felület. Később kiderült, hogy egyikünk sem jó blogász, mert a blog igazán attól él, hogy naponta éltetik, hogy szöveg- vagy kép-infúzióra kapcsolják, hogy tetszés-magokat vetnek és, hogy like-okat aratnak. Ehhez a mesterséghez bizony egyikünk sem értett és nem is tanultuk meg azóta sem. Nem az internet szégyene az, hogy Kasza urat vagy Kaye West-et százezrek követik, az interneten az ifjúságpolitikát pedig senki sem.

Történt, ahogyan történt, ez a blog-felület létrejött és felkínálta magát. Még nem tudtuk akkor, hogy bármi, amiről akkor úgy beszéltünk, mint adott intézmény, mint létező kezdeményezés, mint mértékké váló projekt, nos, azok a következő években mind-mind eltűnnek majd. Még nem tudtuk, hogy amit jelennek gondoltunk akkor, az múlt idővé válik, és, hogy amit a jövőbe beleláttunk akkor, az elenyészik a jelenben. Még nem tudtuk, hogy oly idők jönnek, amikor ott, ahol kellene senkinek semmit sem számít az, hogy ki mit tud. Nem tudhattuk még, hogy majd 2010-től kezdve lépésről-lépésre elveszti érvényességét az, hogy a magyar ifjúságpolitika az európai trendeket követheti. Az igazat megvallva, a magáét pedig nem alakította ki. Mert nem tudhattuk azt, hogy egy választási győzelem zsákmány-szerzési hadjárattá válik ezen a kicsiny ifjúságpolitikai porondon is, hogy ennek a személyzet-politikája, egy olyan növény, amely éppen úgy, mint az eukaliptusz gyökere, mélyre nyúlik és mindenki mást kipusztít a környezetéből.

Nem úgy változott meg Társadalom, ahogyan megváltozott a Róla szóló beszéd. Nem úgy változott a fiatalok társadalma, ahogyan arról egyszer csak beszélni kezdtek a politikákat csináló urak, vagy amiről beszédesen hallgattak. Nem változtak meg azok a kollégák, akik a fiatalok változásait és változtatási szándékait és hajlandóságát menedzselni szeretnék, de átalakult a Róluk szóló beszéd és egyszer csak kívül találták szakmai-magukat, az éppen csak megszokott intézményi kereteken kívül, mert új Keretek épültek, de mint falak, nagyotmondásból és elhallgatásokból összehabart felületeik gyorsan megkötöttek és falként zárták ki őket a tevékenységeikből. A kollégák, akik már évek óta pompás dolgokat csináltak a maguk helyén az ott élő fiatalokkal és a fiatalokért egyszer csak megint magányra ítéltettek, az intézményes bátorítás kis gesztusai is eltűntek a környezetükből. Nem tudtuk azt, hogy az az iskola-rendszer, amelyet elemeztünk, az már a múlt az óvodától az egyetemig, és nem tudtuk azt, hogy az az egyetem, amelyről jöttünk, az már valami más organizáció. Nem tudtuk még akkor, hogy itthon nincsen már európai zászló felettünk, amely eddig valahogyan mégis valamiféle mércét, iránymutatást, gondolataink védelmét és menedéket, tájékozódási pontot jelenthetett, csak egy homályos eredetű székely zászló lebeg a Parlament épületén, de ennek ifjúsági ügyek szempontjából semmilyen relevanciája sincsen, talán!? Vagy azt is lehet, hogy itt van egy a problémák egyik gyökere.

Nem tudtuk azt, hogy egy átláthatóbb és áttekinthetőbb kormányzati szerkezet helyébe egy átláthatatlan Miniszterelnöki Hivatali Struktúra lép, ahol a nyilvánosság-előtt-nevük-arcuk-sincsenenek intézik majd ténylegesen az egyébként nagyra duzzadt minisztériumi apparátusok helyett az ügyeket és nem tudhattuk azt sem, hogy az „átlátható” kormányzás helyébe, amely magába foglalja a forrás-elosztás tervezési folyamata és a felhasználás nyilvánossága tényeinek közzétételét is, egy a folyamatokat letakaró és monoton rendszerességgel ismétlődő miniszteri stand-up comedy előadásai lépnek. Ma bíróságokon a közérdekű adatok megismeréséért perlekedők harcosok eredményességétől függ, vagy adatbányászként robotoló blogerek energiáin múlik az, hogy megtudjuk mi történt, milyen döntés született az átláthatatlan kormányzati intézményrendszerben. Ott valakiket, akiket ismertünk, csak úgy kirúgtak, és helyükre beköltöztek olyanok, akikről korábban soha sem hallottunk. Kormány-rendszer-váltás, vagy talán rendszer-kormány-váltás zajlott, így mondták, rendben van. Új műsorokhoz új férfiak kellenek. Csakhogy azt sem kötötték az orrunkra, hogy mi is ennek az új műsornak a programja. Hozzá kellett szoknunk ahhoz, hogy nincsen választási program, de kormányprogram sincsen, ebben ifjúsági ügyeket elhelyezni nem lehet. Demokratikusan lezajlott egy kormányváltás persze (ez általában a következménye egy demokratikus választásnak egy demokratikus országban), és később azt mondták erről, hogy ez nem választás, hanem forradalom volt. Ha forradalom, akkor forradalmárok, értsd megújítók, változtatók, mást akarók és valami újat végigvivők. Ez a forradalom azonban nem érkezett meg az ifjúsági ügyekhez. Kormányzati körökben nem előre, hanem hátrafelé haladtak a dolgok. Nem egy-két évet, két-három évtizedet. Aztán arról értesültünk, hogy azok a kormányzati „hallja-kend-ek", akiknek éppen csak megtanultuk a nevüket, már nincsenek is ott, ahol keresnénk őket, már nem is érdemes tovább tanulmányozni szakmai sorsukat, mert irreleváns, a régi helyébe léptetett új struktúra is már valami más, és ezekhez az új struktúrákhoz is új szereplők kellettek megint, úgy látszik. Az állandóság és a kiszámíthatóság és a tervezhetőség nem vált a kiépülő intézményrendszer erényévé. Az elmúlt több, mint két évtizednyi időben még soha sem változott ennyi alkalommal és ilyen hamari módon - beleértve a szereplő személyeket is – a magyar ifjúságpolitika intézményi struktúrája, feltéve és megengedve, hogy van ilyen. (Bár Howard Williamson-al valljuk magunk is: „még azoknak az országoknak is van ifjúságpolitikája, amelyek tagadják, hogy lenne ...)

Nem tudhattuk akkor még, amikor a visegrádi asztal körül ültünk, hogy ügyeink finanszírozási környezete ily mértékben és így alakul át! Nem tudhattuk azt sem, hogy egy orosz típusú keretbe illesztik majd a civil szervezetek portréját. Nem tudhattuk még akkor, hogy a Magyar Állam sokszorosan többet költ a miniszterelnök új, várbeli dolgozószobájára, mint a fiatalok aktivitásainak, közösségi életének, demokrácia- és társadalomtanulásának ügyeire. Nem gondoltuk volna, hogy a Fidesz a CÖF vállát veregeti majd és azt sem, hogy minden tudás, tapasztalat, szakmaiság nélkül éppen ők veszik majd át az érzékeny civil társadalom finanszírozásának feladatait és ilyen érzéketlenül. Nem tudhattuk még, hogy megszüntetik a Mobilitás Országos Ifjúsági Szolgálatot és, úgy ahogy, azt, hogy milyen emberi méltánytalanságok történnek meg azokkal, akik ott dolgoztak az Emberi Erőforrások Minisztériuma nevében. Nem tudhattuk még, hogy ennek következtében széthordatott egy nem pótolható szakmai tudás, egy adatbázis, amelyre igazából építeni lehetne a stratégiákat és, hogy megszakadt egy olyan szakmai építkezési folyamat, amely a rendelkezésre álló erőforrások racionálisabb felhasználását ígérte volna. Nem tudhattuk még, hogy Új Generáció néven egy olyan holding jön létre, ahol a szereplők nem is ismerik egymást és ahol mégis mindig a másikra tudják tolni a munka felelősségét, vagy azt, ha valamit meg kell magyarázni. Nem is gondolhattuk volna, hogy a magyar adófizetők pénzéből már egyetlen fillér sem jut ifjúsági ügyekre, az egész Új Generációs történetet egy rövid távú európai projektként finanszírozták a kezdetektől fogva, az európai adófizetők pénzéből és projektként múlik el és projektként kezdődik újra, és projektként nem lehet intézményesítési folyamatokat kezelni. Nem tudtuk még, hogy a Nemzeti Összefogás Kormányának ifjúsági programjának kiindulópontja egy vasvillával összehordott olyan ötlet-gyűjtemény-boglya volt, amelyet üzleti alapon leraktak az Internet és egy országos kampány oltárára, hogy aztán egyetlen pontja se valósuljon meg, de azt sem tudhattuk még akkor, hogy a megvalósítás még cél sem volt. Az ifjúság eltűnt az egykori ifjúsági párt szótárából, azon Pártéból, amely Főnix-madárként emelkedett ki a fiatalok vágyaiból és elképzeléseiből, anno. A párt ifjúsági szervezete, a Fidelitas pedig megalkotta az anyapárt karikatúráját, amin még akár nevethetnék is, ha nem lenne oly végtelenül szomorú az, ahogyan e fiatal emberek másolják a nagyok szóhasználatát, test-beszédét, viselkedési patentjeit és rogánkodnak vagy gyürkölgetnek ott, ahová a Párttal megkötött megállapodás besorolta őket: bizottságokban, települési önkormányzatokban, állami intézményekben. A most egyed-uralkodó párt politikai szótárában az ifjúság szót az azzal éppen ellentétes társadalmi csoportra utaló szóval cserélték fel. „A” nyugdíjasok hálásan viszonozzák ezt a törődést. Ez is egy lehetséges politikai stratégia, a szavazat-maximálás, miegymás, mégis a Fidesz kormányzása alatt a fiatalok szavazásokon való részvételének aránya folyamatosan csökken, majdnem mérhetetlen az, hogy hány fiatal is vesz részt parlamenti vagy önkormányzati választásokon. Egyet biztosan tudunk: még soha ilyen kevesen. Magyarország jövőjét ma a nyugdíjasok döntik el szavazataikkal, sokkal nagyobb befolyással, mint bármikor korábban, a demokratikus választások 26 éves történetébe. A Fidesz most azzal büszkélkedhet, hogy az ifjúsági ügyekért egykor struktúrákat teremtő pártként az ifjúsági ügyek struktúráit totálisan megszüntető párttá lett. Az ifjúsági ügyek politikai negligálása olyan átfogó, olyan mély, olyan sötét, mint egy elhagyott kút, amelyben bár alant csobog a víz, de vödör, de csörlő, hogy a vizet onnan kivegyük, már nincsen. Félreértés ne essék: a Fidesz-uralta magyar politikai közélet nem szüntette meg az ifjúsági ügyeket, mert ehhez még az ő hatalma is kevés, de megszüntette a megoldások potenciális lehetőségeit hordozó állami- és civil struktúrákat, marginális élethelyzetbe lökte a szereplő személyeket és megtartó egyesületeiket. Még nem tudtuk ezt akkor, nem tudhattuk. Bármelyikünk képzeletét felülmúlta az, ami itt történt az elmúlt hat év alatt. A 2010. parlamenti választások óta eltelt idő a váratlan és előre nem modellezhető (más szavakkal: unortodox) történések (cselekvések) sorozatának bizonyult.

Akár egyetlen fecske sem, úgy egy blog sem csinálhat nyarat. Vagy csillag vagy fecske. Szárnyalhatunk elképzelt egeken is. Írhatunk fehérrel tiszta lapokra. Ennek a blog-felületnek hét éves a története. A hetes egy mágikus szám. Minden hetedik év hoz valami változást, mint ahogyan a tengeren is: minden hetedik hullám magasabbra tör. „A találkoztam boldog fiatalokkal is” egy cikk-sorozat és ez a szövegelés itt a bevezetője. Az ifjúsági ügyek története önmagában is izgalmas, a társadalmi ifjúság-kép változásai pedig igazán érdekesek. Magyarországon és Európában. Ifjúság-történet? Ifjúsági munka története? Ifjúságpolitikák története? Vajon szétválaszthatóak-e egymástól? A magyar ifjúságpolitika és ifjúsági munka története is megérdemeli, hogy rá-ránézzünk, néha ifjúságtörténeti nézőpontból. Itt, ezen a blog-felületen megtesszük majd – egy kicsit gyakrabban, egy kicsit másképpen, mint eddig. Megszívleltük ezt a gondolatot: „Nem a társadalom gondolkodik és emlékezik – milyen szervvel is tenné? Milyen örökséggel? Milyen csodával? - hanem az élő emberek teremtik újra a múltat abból, amit a jelenről tudnak.” (Jean Duvignaud, francia szociológus). Nem tagadhatjuk meg ismereteinket, nem törölhetjük memóriánkat, nem cserélhetünk helyet másokkal és nem operáltathatjuk érzéketlenné át a szívünket. De a jelenből nézünk vissza a múltra, az Útra és úton társakra.

(A cikk-sorozat 2017. januárjában – egy némi digitális diéta után – innen folytatódik.)