Csak azt javasolhatom a Tisztelt Olvasónak, hogy tekintse át a dolgozat első részét (http://www.ifjúságpolitika.blog.hu/április 12.) is az alábbi bejegyzés értelmezéséhez.

Most bevallom: szeretek Yossarian kapitánnyal bolyongani társadalmi valóságunk útvesztőiben. Tanítása: a 22-es csapdája sokszor segít abban, hogy derűsebben viseljem el azt, amire nélküle csak indulattal ugranék. Joseph Heller amerikai írótól tudjuk, hogy halhatatlan hőse, Yossarian százados kiváló megfigyelő volt. A kitűnő író mindjárt a történet elején egy pompás képpel igazolja ezt is a könyv elolvasása utáni visszamenőleges állításomat. Hőse éppen a kórházban dekkol, amikor találkozik az ezredessel, aki nagyon beteg. Vizsgálják is szorgalmasan. „Az ezredest tényleg kivizsgálták. Testének nem volt olyan tagja, amit nem szúrtak vagy vágtak volna, nem kotortak vagy poroltak volna, nem fagyasztottak vagy fényképeztek volna, amit ki nem vettek, meg nem csonkítottak és vissza nem raktak volna. (…)” Szakértők hada nyüzsgött körülötte. „Urinájának urológusa, limfájának limfológusa, endokrináinak endokrinológusa, pszichéjének pszichológusa, dermájának dermatológusa volt, pátoszának patológusa, cisztájának cisztológusa volt, és ott volt még egy kopasz, pedáns cetológus a Harvard Egyetem Állattani Tanszékéről, akit egy IBM számítógép anódjának meghibásodása következtében kíméletlenül beszipkáztak a Hadsereg Orvosi Karába, s vizitjeit a haldokló ezredesnél azzal töltötte, hogy megpróbálta vele megvitatni a Moby Dick-et. …”[1]

Úgy tűnik, hogy éppen így van ez a modern társadalmakban – az európai magyar társadalomban is - a társadalmi csoportokkal is. Mindegyiket és velük kapcsolatban mindent megvizsgálunk és minden vonatkozásuknak megvannak a maguk szakértői. Ezek a szakértők eseményektől függően a modern médiák főhőseivé is válhatnak ideig-óráig, 15 percig, vagy a kereskedelmi tévékben akár egy életen (inkább egy bankszámlán) át is. Ifjúságpolitikai kérdésekben mintha nem lennének ilyen szakértő hősök.

Pedig a fiatalok iskolai életét éppúgy vizsgálja az oktatás- vagy iskolaszociológus, mint a neveléstudomány szakértője. Mobilitásuknak mobilológusa, szabadidőtöltésüknek időlölógusa, kultúrájuknak szubkulturológusa és grafittilogogusa vagy emo-logusa, internetes barangolásaiknak ájtí-ológusa vagy facebookológusa, a munkát keresésüknek munkaerő-piacológusa, drogfogyasztási habitusaiknak drogológusa vagy doppingológusa, asztrál-testüknek asztrológusa van és időnként megmérjük azt is, hogy hol, mit, mikor és mennyit isznak, mit szívnak és, hogy hol vannak akkor, amikor nincsenek szem előtt. Adatoljuk, hogy mi a véleményük a kormányról és méricskéljük, hogy vajon csatlakoznak-e párthoz vagy civil szervezethez. Az ifjúságnak még ifjúságszociológusai is vannak, akik néha az X vagy az Y generációról beszélnek. (Yossarian megfigyeléséhez mi is hozzátehetjük azt, hogy a jó magyar pártpolitikai hagyományok szerint még a mi színtereinkben is felbukkannak a cetológusok időnként, akik egészen képtelen dolgokat kívánnak megvitatni magukkal a fiatalokkal vagy az ún. „ifjúsági szakértőkkel”!)

Mérünk, hogy megtudjuk az állapotot, hogy feltárjuk a bajt és, hogy a feltárt baj megismétlődését megelőzhessük. Vizsgálódunk, mint az orvos, a társadalom orvosa, hogy többet tudjuk meg arról, ami egyébként amúgy is látható a társadalmi térben, ahol mozgolódunk. Vizsgálatainkhoz nem sztetoszkópot, hanem kérdőívet, omnibusz-vizsgálatot, közvélemény-kutatást, a KSH által felvett statisztikai adatot vagy az adat másodlagos feldolgozását és fókusz-csoportokat használunk.

Vizsgáljuk még a társadalmi mozgások irányait is (kevésbé vizsgáljuk a sebességüket) és az „agyelszívás” jelenségeit, ha ez alatt azt értjük, hogy egyszerre csak túl sok képzett fiatal keres másutt lehetőségeket, értsd: nem Magyarországon, hanem egy másik velünk-társ uniós országban. (Vajon akkor ez „agyelszívás”?) A modern társadalmakban mindent képesek vagyunk megvizsgálni és megmérni, még a gazdaság és a szegénység állapotait, az állampolgári aktivitásokat és az önkéntességet, a kirekesztettséget és az alul-létet is. Szinte mindenről van adatunk. A legtöbb adatot a gazdasági szektort firtatók használják. A közgazdasági adatok képzése és ezek mintakövetése mintha egyeduralkodóvá vált volna… Minden hírportálon mindennapos adat a tőzsde állapota, az inflációs ráta, az export-import ráta vagy a forint-árfolyam. Mindennapjaink része az, hogy mit mennyiért vásárolhatunk – és ez is egy adat. „Beírtak engem mindenféle könyvbe és minden módon számon tartanak” – már Kosztolányi Dezső is így írt a Bús férfi panaszaiban. Ez persze a fentiekhez képest egy teljesen más megközelítés. A legkevesebb adatot a művészek használják: mert ők nem a társadalom, hanem a „lélek (a lelkek) orvosai”.

Nos tehát: az ifjúsági státuszriportok első ránézésre ilyen adatok összegzését, a megszámlálható összeszámlálását tartalmazzák. Szakértői munkák, amelyek részben más kutatási területeken képződött adatok másodlagos felhasználásával, részben pedig a fiatalok életének egy-egy aspektusával kapcsolatos célvizsgálatok eredményeinek összerendezésével készülnek. Szakértők készítik „őket”, akik alapvetően szociológusként közelítenek a témáikhoz.

Nem kívánunk most itt az „ifjúsági szakértő” kérdéseivel foglalkozni. Az azonban nem tanulságok nélkül való, ha ránézünk most arra, hogy mi is jellemzi ennek a sok személyes és intézményi erőfeszítéssel, munkával elkészített státuszriportnak az ő sorsát. Milyen módon mutatják meg a fiatalok társadalmi helyzetét és mit mutatnak meg a fiatalok életéből? Ki és mire használja „őket”? Ki olvassa el „ezeket”? Az alábbiakban először az állami státuszriportokat tekintjük át, arra is törekedve, hogy ezek felidézésével hozzájáruljunk a hazai ifjúságpolitika történetének ma még részben megíratlan lapjaihoz. Majd felvillantjuk a települési státuszriportokat, következőkben pedig kitérünk a regionális ifjúsági helyzetképekre is.

Státuszriportok a Parlamentben

Az állami ifjúsági státuszriportok története a 42 év „történelmi szünet” után ismét szabadon megválasztott első Országgyűlésben kezdődött, 1991-ben. Csak azért, hogy ezt se felejtsük el, idézzük az előterjesztő, Für Lajos honvédelmi (!) miniszter expozéjának első mondatait: „… először rendezünk politikai vitanapot az új Parlament történetében. A miniszterelnök tavaly novemberben azért javasolta[2] ezt az új formát, hogy a jövőt meghatározó döntések előkészítése a társadalmi összefüggések elemzésével s azoknak az eltérő politikai nézeteknek és értékeknek az összevetésével kezdődjék, amelyek alapján a gondok megoldási módozatai kidolgozhatók. …”[3]

Az 1989-ben újra felfedezett magyar demokrácia körülményei között 1990-ben megalakult Országgyűlés tehát először a fiatalok élethelyzetéről szóló jelentést tekintette át, előbb pld., mint a kisebbségek, a nyugdíjasok vagy a szegények helyzetéről szólót. Elfogult, ifjúsági szempontú megközelítésünkben ez úgy áll előttünk, mint annak az esélye, hogy az átmenet társadalmának egyik közpolitikai prioritása éppen az ifjúságpolitika lehet, mert ez lehetőség teremt a jövő viszonyainak formálására. Mivel még 2010-re sem szilárdultak meg ennek a közpolitikai megközelítésnek az intézményes keretei, most már talán kimondhatjuk azt, hogy ez egy be nem váltott esély volt.

Az elmúlt öt parlamenti ciklusban ilyen típusú dokumentumot legalább öt[4] alkalommal tárgyalt a T. Ház. Egyes státuszriportok megtárgyalását cselekvési vagy intézkedési tervek is követték, másokénak pedig nem volt folytatása. A státuszriportok címe és szerkezete változott ez idő alatt, de a lényege nem. Az volt a rendeltetésük, hogy a Parlament jelentette Térben elhelyezze az ifjúság, mint társadalmi csoport „ügyeit” a nemzetgazdaság, az országos politika, a társadalompolitika keretei között.

Ezt a történetet végül is – ne szépítsünk túl sokat azon, ami történt - a törvényalkotók enyhén szólva is változó aktivitása jellemezte. Ennek az aktivitásnak a skálája a közönyösségtől a részben-aktívig terjed. Kritikus szemmel azt is mondhatnánk, hogy bár egyes riportok után kormányzati cselekvési tervek is születtek, valójában mégsem ezek alapján történtek meg a szükséges változtatások, illetve nem ezek alapján határozták meg a beavatkozások stratégiáit. Az ifjúsági státuszriportok csak nagyon kevés képviselő (törvényalkotó) érdeklődését keltették fel. A státuszriportok parlamenti vitáit alacsony képviselői részvétel, kevés és többségében semmitmondó, kötelességszerű felszólalás, kiürült ülésterem jellemezte.

A tényleges események lényegében leváltak a parlamenti folyamatokról, amelyek azért nyilvánosságot biztosítanak ezekhez, és azokat inkább a kormányzati kabinet-politika keretei között megszületett döntések formálták ki. Bár az állami státuszriportok megléte azt is lehetővé tette volna, hogy az Országgyűlés pro-aktívabb, kezdeményezőbb szerepet töltsön be a magyar ifjúságpolitikai folyamatok alakításában ez nem így történt. A magyar ifjúságpolitika történetét ezek a státuszriportok soha sem állították a fejlődési pályára, helyesebben: nem ezek a státuszriportok állították pályára. A változások és változtatások – úgy tűnik -, mindig ezektől függetlenül következtek be. Ehhez adalékként arra az ismétlődő jelenségre kell felfigyelnünk, hogy ezeknek a jelentéseknek általában nem volt érdemi hatása az állami költségvetés elkészítésére és ezért az ifjúsági területen az állami költségvetés támogatás folyamatosan veszített a jelentőségéből. 2010-re végül is a Magyar Állam lényegében kivonult az ifjúsági ügyek finanszírozásának a területeiről.

Ebben az Országgyűlésnek jelentős szerepe van, hiszen „Ő” dönt az állami költségvetésről és nem más. Az Országgyűlés egyik legfontosabb feladata az állami költségvetés megalkotása, prioritásainak meghatározása. A törvényekkel „Ő” ad parancsot a Kormánynak és nem fordítva. Az Országgyűlésnek nem kell kritikátlanul elfogadnia egyetlen kormány-előterjesztést sem, hiszen a választott képviselők alapvető feladata éppen a kormány ellenőrzése. Az is kérdés persze, hogy képesek-e a képviselők ezt a feladatukat felelősen, vagyis szakszerűen, higgadtan és ügyszerető módon ellátni? Ifjúsági területen például, képesek-e levonni a megfelelő következtetések az ifjúsági státuszriportokból és ezeket érvként felhasználni a kormányt (és ennek keretében a költségvetést) ellenőrző munkájukban?

Még azt is hozzátehetnénk, hogy a T. Házon belül sem követték e jelentéseket olyan, legalább szervezeti lépések, amelyek egy lehetséges, későbbi probléma-megoldás előkészítését, frakciók közötti egyeztetések intézményesítését teremthették volna meg, pld. egy hangsúlyosabb Ifjúsági Bizottság létrehozatalával. Az ifjúsági ügyekkel foglalkozó bizottsági munka teljességgel súlytalanná és jelentéktelenné vált az Országgyűlés munkájában. Erre persze azt is szokták mondani, hogy éppen a parlamenti ellenőrző szerep miatt a bizottsági struktúra a minisztériumi szerkezetet követi. Ha van tehát Ifjúsági Minisztérium van Ifjúsági Bizottság is. Ha nincsen, a parlamenti munkában az ifjúságpolitika egy albizottság kis szobájába szorul vissza. Persze, hogy ez is számít!  Csak tessék megnézni egyszer, hogy hogyan alakult ez a történet és, hogy kik is voltak ezeknek a bizottságoknak, albizottságoknak a tagjai! Az persze még ennél is fontosabb, hogy mit is csináltak hivatali idejük alatt.

Izgalmas kutatás tárgya lehetne az is, ha ezeknek az állami státuszriportoknak a parlamenti tárgyalásának követése segítségével tekintenénk az elmúlt húsz évben az ifjúságkép változásait a politikai társadalomban és nem elégednénk meg azzal, hogy csak pártprogramokat vetnénk össze, mint azt „szoktuk volt”. Ehhez részben a státuszriportok szövegelemzésére és az azokban közölt adatok más adatokkal való összevetésére, másrészt az ezek kapcsán elmondott parlamenti felszólalások elemzésére lenne szükségünk. Bizonyosan megérné: láthatnánk, hogy egy-egy politikai párt vezérszónokai (vagyis mögöttük a pártjaik) milyen ifjúságképpel rendelkeznek. Ennek az ifjúságképnek az interpretációi végül is lehetővé teszik annak a kérdésnek a megvizsgálását, hogy vajon függ-e a magyar ifjúságpolitika értelmezési tartományának kijelölése attól, ahogyan a fiatalokról a Parlamentben képviselettel rendelkező politikai pártok „gondolkodnak”? Annak a megvizsgálása is ide tartozik szerintem, hogy ténylegesen mit is jelentett az, hogy az állami finanszírozás erőteljesen csökkenő tendenciát mutat és, hogy ezzel együtt ennek a finanszírozásnak a szerkezete is úgy alakult át, hogy a döntések fokozatosan megint egyre messzebb kerültek a tényleges vagy reál-folyamatoktól (centralizálás v. decentralizálás problémái)? Hajrá fiatal ifjúságkutatók! Szakdolgozati témát kereső ifjúságsegítők!

Az állami státuszriportok parlamenti tárgyalásának végül is akkor van értelme, ha ez a törvényhozók szemléletét és megközelítéseit formálja-alakítja. Akkor, ha felhívja a döntéshozói felelősséggel felruházott képviselők figyelmét a megoldandó társadalmi helyzetekre és orientálja őket ennek a felelősségnek a gyakorlásában. Csakis a fentiekben vázolt tartalmú áttekintés adhatna reális választ arra a kérdésre is, hogy érdemes-e fenntartani ezt a műfajt jövőben a jövőben is, hiszen a jelenlegi helyzet szerint e státuszriportokat három évenként kell(ene) a T. Ház elé terjeszteni. (Bár azt is tudjuk, hogy a korábbi parlamenti ciklusban meghozott határozatok az újonnan megválasztott képviselőket semmire sem kötelezi.)

Az ifjúsági státuszriportokat egyébként más társadalompolitika területekre vonatkozó státuszriportok is követték. A teljesség igénye nélkül pld.: „A Magyar Köztársaság területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetéről”, „A kábítószer-probléma visszaszorítása érdekében készített nemzeti stratégia program megvalósulásáról, az ellátó-intézményrendszer átvilágításáról és hatékonyságvizsgálatáról”, „A lakosság egészségi állapotáról” …

Persze, hogy útitársam, Yossarian kapitány közbeszól itt: „ha nem tárgyal ilyen jelentéseket a törvényalkotó könnyen azt mondhatja bárki, hogy döntéseit a társadalmi tények ismerete nélkül hozza meg – ha tárgyal ilyen jelentést, a szakértők könnyedén azt mondják majd, hogy a tárgyalás nélkülözte a szakértelmet, amellyel mi, a szakértők rendelkezünk!”

Települési státuszriportok

Nem tudjuk pontosan meghatározni azt az időt, a kezdetet, amelytől a települési státuszriportok történetét datálhatjuk. Nagyjából a 90-es évek közepétől tapasztaljuk ezek megjelenését elsősorban a megyeszékhelyeken. A Mobilitás kezdeményezésére létrejött (és a www.mobilitas.hu/niida honlapján láthatóvá tett) NIIDA adattár sem tudja teljes körűen követni ezeket, a változásaikat és a változataikat. Pedig ez lenne csak izgalmas igazán, hiszen egy-egy településről immáron több, mint egy státuszriport született az elmúlt évtizedekben. Hogyan változott a településen élő fiatalok helyzete a státuszriport adatainak tükrében – érdekes kérdés!

Nagy valószínűséggel ezeknek a helyi riportoknak a megjelenése szorosan összefügg az állami-költségvetési forrásból a települési ifjúsági referensek foglalkoztatását segítő pályázat (az ún. „BM-pályázat”) megjelenésével, sőt köztük ok-okozati összefüggés alakult ki a 1996-tól, amikor az egyik pályázati kategóriában ezek elkészítéséhez is lehetett támogatást kérni. Ez a központból érkező, „felülről-lefelé” ható szándék a helyi társadalom új igényeivel találkozott. Ezzel csak arra kívánjuk felhívni a figyelmet, hogy ezeknek a helyi státuszriportoknak a megjelenését elsősorban a helyi autonómia tanulási folyamatának részeként értelmezzük és a települési önkormányzatok történetének a rendszerváltás után kezdődő új fejezetébe illeszthetőnek tartjuk. A helyi társadalom eszmélése együtt halad az új, demokratikus, helyi autonómiát garantáló közigazgatási és államszerkezeti váltással – hogy mi következik melyikből, nos, az a demokrácia misztériuma.

A központi pályázat arra feltevésre épült, hogy ezt az eszmélést „felülről” lehet és célszerű serkenti. Persze ebben benne van az is, hogy „mi fent” jobban tudjuk azt, hogy „mire van szükség lent”. A pályázati eredmények áttekintésével talán megállapítható, hogy ilyen szándékot ilyen kevés összeggel és ilyen módon nem lehet megvalósítani. Nem is igazán lehetett – de ez egy megint egy más kérdés. Mindenesetre a pályázatnak abban biztos, hogy a maga helyén volt szerepe abban, hogy a települési ifjúsági státuszriportok és az ifjúsági koncepciók vagy cselekvési tervek története új fejezettel gazdagodott.

A települési ifjúsági státuszriportok közös jellemzője, hogy vizsgálódási területe földrajzilag egészen pontosan körülhatárolható tér, amely stabil kereteket jelöl ki a fiatal korosztályokat vizsgálók szempontjai számára. Az „egy város” itt a települési önkormányzat igazgatási felelőssége alá tartozó közigazgatási terület, annak intézményeivel, tereivel (helyeivel). Az „egy város ifjúsága” itt a településen élő, tanuló, dolgozó és szórakozó, a települési tereket aktivitásaival feltöltő fiatal, vagyis egy adott élet-adat: lakcím, hely, tartózkodás. Mégis, ezekben a státuszriportokban jelenik meg a leginkább az a felismerés, hogy a fiatalok életére jelentős hatást gyakorol a tágabb környezet, hogy életük nem a település „falai” közé szorítva zajlik. E státuszriportokban sok érdekes dolgot olvashatunk arról, hogy „van-e Budapestnek elszívó hatása” vagy arról, hogy mit is jelent a fiatalok „ingázó életformája” a mobilitási esélyek szempontjából. Ezek a státuszriportok sok esetben nagyon is koncentrálnak olyan kérdésekre, mint a „település megtartó ereje” vagy a mobilitási esélyek latolgatása abból a szempontból, hogy vajon a település kiürül-e vagy térségi szerepét át tudja-e alakítani úgy, hogy virágzó, fejlődő élőhellyé váljon. Sok ilyen települési ifjúsági státuszriport nagyon érzékeny, a település jövőjét érintő kérdésre tapint rá. (Az állami ifjúsági státuszriportok pl. sokkal kevesebbet foglalkoznak ilyen aspektusokkal – pld. az európai kérdésekkel -, mint az elvárható lenne.)

Az ezekben a földrajzi és közigazgatási kategóriákkal jól és nagyon pontosan körülhatárolt térben élő fiataloknak a korcsoportjai azonban nem azonosak, nem „sztenderdizáltak”. Egyik városban a státuszriport az általános iskola felső tagozatától (10-14 évesek) a 30 éves „fiatal vállalkozókig” terjed. Másutt a korcsoportok meghatározása a „klasszikus” 14-25 évesek korcsoportjait fogja össze. Egy harmadik helyen a vizsgálati eredmény (a riport) a „problémás csoportra” koncentrál, amelyet vagy egészség-károsító szerek (legális és illegális drogok) fogyasztása vagy szociálpolitika kategóriák (pl.: leszakadók, szegények) vagy a „bajkeverők” (kriminál-statisztikai, rendészeti, település-biztonsági adatok) szerint csoportosít.

Innen nagyon tanulságos az Echo Innovációs Műhely Szociológiai Kutatóintézet Survey Ifjúságkutatás 2009 „Fiatalok a változó jelenben”[5] riportját áttekinteni a mellékleteivel együtt. Nem hiszem, hogy másoknak Náluk több tapasztalata lenne az ifjúsági státuszriportok elkészítéséről, a folyamat kihívásairól. Imponáló az ország-térképük, amellyel jelenlétüket jelölik.

Örvendetes: a státuszriportok arról tanúskodnak, hogy egyes települések felismerték azt, hogy érdemes arra még viszonylag csekély összegekkel is, de áldozni arra, hogy adatok és tények alapján dönthessenek a település életét befolyásoló kérdésekről és, hogy ezek között megjelennek a fiatalok életére vonatkozó szempontok. Kevéssé ígéretes, hogy ezeket a státuszriportokat inkább ritkábban, mint gyakrabban követik jól és logikusan megalkotott végrehajtási tervek, amelyek a beavatkozások megtervezésére, cselekvésekre vonatkoznak. Költségvetési szempontból a preventív, a „pro-aktív” cselevésekre még mindig sokkal, de sokkal kevesebbet költenek a települések, mint a státuszok fennmaradására, a ’status quo’ megőrzésére.

Yossarian persze közbevethetné itt is: „no persze, a 22-es csapdája”. …

Regionális ifjúsági státuszriportok

A Regionális Ifjúsági Helyzetképek a fentiektől eltérően sajátos műfajt képviselnek, hiszen e helyzetképeket – választott testület híján – olyan politikai viták nem követhették, amelyeket az Ország Házában vagy egy-egy települési képviselő testületében azért mindennek ellenére megcselekedtek, egészen egyszerűen azért, mert a régióink – egyelőre – nem-politikai és közigazgatási, hanem statisztikai és település-szerkezeti régiók.

Nem csupán ez a sajátosság itt, hanem az is, hogy elkészítésük kiindulópontja a működését éppen öt évvel e riportok elkészítését megelőzően megkezdő új ifjúsági intézményrendszer belső érési folyamataiban keresendő, tehát nem „külső megrendelésekben”. A Regionális Ifjúsági Szolgáltató Irodák voltak annak a folyamatnak a motorjai, amely a regionális ifjúsági státuszriportok elkészítéséhez vezetett. Ezért e riportok esetében sokkal erőteljesebben jelennek meg a szakmásodási folyamatra jellemző szempontok, amelyek:

·        a szakmai jogosultság igazolása,

·        a hozzáértés bizonyítása,

·        a problémák elhelyezésének igénye egy cselekvéseket és döntéseket igénylő „szociális térképen”

·        valamint az együttműködések igénye akár közvetlen közreműködések formájában (van olyan regionális státuszriport, amely egyetemi erőforrásokra és van olyan, amely civil-szervezeti erőforrásokra épít).

Minden ilyen regionális státuszriport szerzője vagy szerzői kollektívája arra számított titokban, hogy munkájuk önmagáért szól és megkérdőjelezhetetlenül. Arról beszél, hogy az adott (települési-statisztikai) régióban hol és hogyan vannak a fiatalok, mint társadalmi csoport, már, ha ezen azt értjük, hogy az adatok segítségével megragadhatjuk azt, hogy honnan, hová tartanak az új generációk az oktatás, a művelődés és szabadidő-töltés, a munkapiac és a település-biztonság területein.

A regionális státuszriportok készítőinek javára váljék, hogy nem elégedettek meg ezekkel a szempontokkal, hanem górcső alá vették a civil társadalom szervezett tereinek állapotát is. Ezzel nem kevesebbet cselekedtek, mint azt, hogy figyelmeztették az olvasót arra, hogy a magyar demokrácia minősége múlik ezeken a tereken, alkalmakon, lehetőségeken, támogatásokon.

Még 2010-ben is érdemes visszaolvasni az időben: ezek a regionális státuszriportok logikus folytatása voltak annak a szerkezeti átállásnak, amelyet a Regionális Ifjúsági Szolgáltató Irodák képviselnek az elmúlt 10 évben. Logikus, mert („Most hallgass Yossarian, légyszi!”) a szakmájukra és hivatásukra ébredő közösség kezdeményezésére néhányan szembenéztek a feladataik méreteivel.

Gondolkodjunk közösen: Határozzuk meg az ifjúsági státuszriportok sztenderjeit!

Nos és most nagyon elegáns lenne az, ha azt mondanánk – ahogy a cím is sugallja -, hogy megállapítjuk ezeknek az ifjúsági státuszriportoknak a sztenderdjeit. Nem tehetjük. Inkább arra utalunk itt, hogy erre egy szakmai közösségnek kellene kísérletet tennie.

Innen csak azt mondhatom, hogy úgy tűnik, hogy a státuszriportok élnek a mintakövetés, az átvétel és az egymástól való tanulás lehetőségeivel. A státuszriportok fő tárgya, a fiatal ember a magyar társadalomban, aki ezekben a riportokban mindig, mint egy magyar társadalmi csoport jelenik meg előttünk:

·        életkora van neki (általában –tól és –ig, bár ebben nem alakult ki egyetértés, van, aki egyenesen 30 éves és van, aki 25 éves életkorig tekint valakit fiatalnak)

·        különböző iskolákban tanul (úgy az általános iskola felső tagozatától az egyetemig – vagyis „ott van”)

·        kilép az iskoláiból és próbálkozik a „munkával” (a munkaerő-piaci trendek szereplőjeként – „nyilvántartásba vették-e, mint munka-piaci szereplőt”)

·        ideje van neki, amelyet különböző dolgokra használ (időmérleg inkább, mintsem intenzitás: „mennyit – mire”)

·        valahol „van” (inkább az időmérleg logikus folytatásaként – „intézményes / „hivatalosságok által fenntartott” helyen vagy…)

·        valamit, ami nem az övé, valahogy használ (család, iskola, intézmény)

·        kilép valahonnan (iskolából, családból) és valahová „megy”

·        másokkal van együtt és ez tájékozódási pontokat jelöl ki a számára (közösség és annak a hiánya)

·        nincsen „sehol” és akkor azt próbáljuk megragadni, hogy azért mégis, de lennie kell valahol.

Innen pedig visszakanyarodunk majd arra az ösvényre, amely a társadalmi ifjúságképhez vezet el bennünket. Arra az ösvényre, amelyről minél többet tudunk meg, annál bizonytalanabbá válunk majd, hiszen ezek a „kölykök” (hölgyemények) leleményesen élik az életüket – kicselezik a kutatókat, a státuszriportok készítőit, új dolgokat fedeznek fel (amelyre az ifjúságsegítők büszkék lesznek majd) és új kihívásokat állítanak elénk.

„Yossarian, hogy is van ez?”  

Ne féljünk a lepkék verdeső szárnyaitól!

Gombostű hegyére tűzni egy gyönyörű, még vergődő lepkét, kegyetlenség. A gombostű hegyére tűzött preparált lepkéket mégis képesek vagyunk esztétikai élményként szemlélni. Nagyon fontossá válik a „preparátor”, a megőrző szerepe! Bár a röppenés, a szárny rebbenése, a mozgás nem lehet része ennek az esztétikai élménynek. Színeket, rajzolatot, formákat szemlélhetünk egy állóképen. Egy pillanatban megállított időt, a virágos mezőről elragadott képet, amely örökkévalósággá vált a preparálással, de most már a virágos mező nélkül, a vitrinben és éppen a preparálással lép át az esztétikai élmény tárgyává. Mozgósítanunk kell a fantáziánkat ahhoz, hogy felidézzük a nyíló virágokat, a szélben hullámzó fű felett repdeső pillangókat, a Nap derűjét, amely szivárványos színekben villan meg a rebbenő szárnyakon.

Bizony, ez a státuszriportokat olvasó döntéshozók igazi felelőssége, legyenek az ország vagy a település választott képviselői. A státuszriportok statikus adataiban meg kell látniuk azt, hogy a Társadalom mindig mozgásban van. Meg kell érezniük azt, hogy a fiatalok élete szakadatlan változás és mozgás és átalakulás, hogy az ifjúságpolitika a változtatásra való felkészítés és a változások aktív elfogadásának kettős tengelye mentén halad. A szükséges és elvárt változtatásokat végül is nem kívülről és legkevésbé sem felülről érkező csodaként kapjuk. Aktív és alkotó részvételünk nélkül még a látványosan támogatott politikai erők szekere is kátyúba reked – előbb vagy utóbb. A változásokhoz ugyanakkor alázattal és tárgyilagosan kell viszonyulnunk.

A státuszriportokra (vagyis a „vitrinre”) éppen úgy szükségünk van, mint a képzeletre (vagyis a „mozgás érzékelésére”). Ezek elkészítésében a státuszriportok szerzőinek van nagy felelőssége. Ők a preparátorok és ők készítik az installációt is. Mindkettő igazi, vérbeli szakmai feladat. Ténylegesen működő, vagyis intézményes – és nem szubjektumok által forgatott dákókkal a színes golyókat véletlenszerűen lökdösött, biliárdasztalon zajló játszmához hasonlatos - szakmai együttműködést igényel.

Yossarian tanítása halhatatlan és kikezdhetetlen. Hiszen csak egy csapda volt, a 22-es csapdája.