A Világifjúsági Találkozó 1989-ben Phenjanban rendezték meg. Ez az egész Találkozó a maga „nagy és demokratikusnak állított hagyományaival”. Joel Kotek francia kutató jóvoltából már azt is tudjuk, hogy hogyan is váltak ezek a találkozók a hidegháborús időszak lövészárkaivá, a KGB és a CIA egymás elleni mesterkedéseinek terepévé (lsd.: Joel Kotek: Az ifjúsági gárda c. kötetében). Azt is tudtuk, hogy a találkozók fő szervezője, a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség Budapesten működött, a II. kerületben, a Rózsadombon (ma egy olasz étterem meg valami irodaház van a helyében), de senkit sem ismerek személyesen olyant, akinek lett volna valamiféle kapcsolata az ott dolgozókkal és azt sem tudom, hogy kik dolgoztak annak idején abban a titokzatos irodaházban. De ez mindegy is.

1989-ben az Átmenetek Évében még itt volt a Régi és zajosan mocorgott az Új Világ. A MISZOT közgyűlésén élénk vita zajlott arról, hogy vajon részt kell-e vennünk nekünk ezen a Világifjúsági Találkozón?! Rendszerünk még a „Béketábor” tagja volt, ennek hagyományai a megkérdőjelezhetetlen részvétel mellett szóltak. A hangját, gesztusait próbáló Új Demokráciának a nevében ez megkérdőjelezhető volt. A Külügyminisztérium képviselője azon az ülésen - „nehogy már tovább rontsuk a viszonyainkat” felkiáltással – a mellett érvelt, hogy vegyen csak részt egy magyar delegáció, a többit majd meglátjuk. Magyarország akkor előreszaladt, a politikai változások sebességét Moszkvában, (Kelet)-Berlinben, Szófiában, Bukarestben, de a prágai, sőt a lengyel elvtársak is gyanakodva követték. Magyarország akkor még a Varsói Szerződés és a KGST tagja volt, bár már megkezdődött az áthúzása a még álló berlini fal nyugati oldalára. Ez is mindegy ma már, csak körülmény, adatok közé elmerülő adat. A döntés megszületett. A magyar delegációt most a MISZOT és nem a KISZ KB állította össze (no meg közben a KISZ meg is szűnt, lett belőle a DEMISZ, mint MISZOT tagszervezet, egy a többiek között). A delegáció a MISZOT pluralizmusának a talajából kihajtó virágként sok színben pompázott. 11 tagú vezetőséget választottak – plurális alapon. Köztük volt az Állam képviseletében az Miniszterelnöki Hivatal Ifjúságpolitikai Titkárságának vezetője is, a többiek között egy. Akkor az voltam én.

Mentünk, különrepülőgéppel, Moszkva-Krasznodar-Ulan Bator-Phenjan útvonalon. Át a Himalája felett, vakító napsütésben és lent azok az alánk gördülő hegyek, havas fenséggel csúcsaikon, K-2 és a Csomolungma. Az Ulan Bator-i nemzetközi repülőtéren újra kellett tankolni a Tupoljevet. Vártunk a tranzitban, előttünk egy afféle szekrény-méretű fatákolmány, rajta a felirat, hogy „Duty Free”. Kumiszt ittunk, nevettünk a bennünket gyanakodva méregető határőrökre, néhányan azokat a mókás mongol fejfedőket próbálgatták, dollárt fizettek érte. Hogy el ne felejtsem, egy úgy harminc fős jugoszláv delegáció is velünk tartott, takarékoskodtak az útiköltséggel, felkérezkedtek a mi különgépünkre, jó fejek voltak, sok sörrel, rakijával, mindig ki tudtak segíteni minket. No meg voltak náluk hangszerek is, hát muzsikálgattak nekünk. Barátságos, laza népek voltak, kézzel-lábbal elbeszélgettünk, a gép ringatózott az égen, hosszú órákon át, volt idő mindenre. Papucsok hevertek szerteszét a fedélzeten, félredobott trikók, elhagyott zoknik és bizony lábszag, izzadtság-szag is hevert ott, párolgott tőlünk az szellőzetlen légtér, de mentünk, közelebb az Ismeretlenhez. De ez is mindegy.

A megnyitó ünnepségen találkoztunk a Diktatúrával. Kim-Ir-Szen volt akkoriban a családi dinasztia feje már régóta (ennek a mostaninak a nagypapája). A megnyitó ünnepségre felvonultunk. Minden delegáció szépen sorban elgyalogolt a Stadionba. Át a városon, ahol a kicsődített lakosság üdvözölt bennünket, minket, a messziről jött embereket, valami 110 országból, Európából és Afrikából, Latin-Amerikából és Ázsiából, színes, multikulturális forgatag, semmit sem tudtunk a multikulturalitásról, az interkulturális tanulásról és kommunikációról, sodródtunk és mentünk együtt a tarka tömeggel. A helyi lakosság kiöltözött a tiszteletünkre és mutatós életképeket adtak elő – ebben a koreaiak nagyon jók – szólt a zenéjük, pattogó, ütemes ritmusok mellett vonszoltuk magunkat a távoli cél felé. Az Ismert Világ akkori legnagyobb stadionja felé tartottunk, 220.000 ülőhely volt abban a stadionban, az éheztetésig ráköltötték a nemzeti vagyont az infrastruktúrára, amit azzal adtak be az embereknek, hogy majd közösen rendezik meg az Olimpiát – amely a következő évben Szöulban volt, ugye. (Csak közben a Diktátor meggondolta magát, a látványos békekötés helyett egy újabb, a korábbinál is merevebb elzárkózás következett be.) Az ún. Olimpiai Faluban laktunk mi is. De talán ez sem fontos.

Amikor a Diktatúrával először találkoztunk, az már a Stadionban történt. Elhelyezkedtünk és konstatáltuk, hogy a népesnek tűnő delegációnk elvész abban a Nagy Tengerben. Volt ott vagy 2.000 külföldi velünk együtt, de mi is az egy olyan stadionban, ahol 218.000 észak-koreai üldögél fegyelmezetten. Szektorunkat szürke egyenruhába öltöztetett, bábuként álló biztonságiak vették körül, ott ült mind az a két ezer, aki e találkozó főszereplője lenne. Álltak ezek a szürkék, mozdulatlan, ázsiai türelemmel, még csak ránk se néztek. Akkor éltük meg először azt, hogy a helyi erőkkel semmilyen kapcsolatot sem lehet létesíteni. Aztán megérkezett a Nagy Vezér, a Dzsúdzse Nagy Eszméjének kidolgozója és Fáklyavivője, a Nagy Kormányos és akkor, akkor a kitörő hangorkántól felrobbant az a Nagy Stadion, 219.430-an felugrottak a helyükről – többen a mi a delegációnkból is – a többiek tanácstalanul vakargatták a fejüket, az ováció eltartott úgy 20 hosszú percig, zúgott a nagy tér az ütemesen skandált jelszavaktól, félelmetes volt. Aztán egy nem látható karmester intésére az egész abbamaradt és megkezdődött a megnyitó ünnepség. Rendben ment minden. A zsurnaliszták azt írnák, hogy „színpompás megnyitó ünnepség” volt – akár egy olimpiai megnyitó. Aztán elkezdődött a résztvevő országoknak a bevonulása, minden ország névtábla, zászló és a delegáció néhány – limitált számú – képviselője az országzászló mögött. Műmosolyú, az alkalomhoz szépen kifestett hölgyek népviseletben cipelték az országneveket tartalmazó táblákat és vonultak körbe a tartanon. Szépen és rendben ment minden, míg csak valami skandináv delegáció nem lépett a körbe. Nem ismerem a koreai ábécét (no pláne, az észak-koreait), ezért ma már nem emlékszem arra, hogy mely delegáció is volt az a bátor, akik kifeszítettek egy molinót a díszpáholy előtt. Ez állt rajta „Tienamen”, csak ennyi. Annyi időnk maradt, hogy elolvassuk, amikor az odalent a pályát körülálló szürke egyenruhás bábok megmozdultak és mint egy előre és gondosan elpróbált felhőt alkottak. Ez a szürkén gomolygó felhő körülvette a molinót feltartó fiatalokat, aztán gyorsan eloszlott – és a fiatalok, a molinó, sőt az országzászló is velük együtt – eltűnt. Mi felhördültünk. 219.360-an csendben maradtak. Nem olvasták az idegen betűket. A megnyitó ünnepség pedig haladt szépen és az előírt rendjében tovább. Különböző attrakciók következtek még (például egy úr átbiciklizett a stadion két széle kifeszített kötélen), egy órás tűzijáték zárta, ellőtték ott a következő öt éves terv várható bevételeit is. A dánok azonnal szervezkedni kezdtek. Este hozták a petíciójukat, amely rövid volt, de ütős: „ha nem adják vissza a svéd kollégákat, mi hazautazunk”. Kérték, hogy írjuk alá mi is. A magyar delegáció volt az egyetlen az akkori béketáborban, aki aláírta, plurális vitát folytattunk a kérdésről és győzött a többség. Ezt a petíciót nem írták alá a szovjetek, a csehek, a románok, a lengyelek, a bolgárok, de még a jugoszlávok sem, csak mi, a térségből. A velünk való bánásmódból megéreztük, hogy fagypontra csökkent a vendégszeretet hőmérője. Amikor kiderült, hogy az ún. „magyar klubot” (minden delegációnak volt egy nemzeti klubja, afféle találka-hely) a meglehetős méretű Város túlsó végében száműzték és ehhez gyalázatos közlekedést szerveztek, elkezdtük a „saját klubunkat” bojkottálni, inkább a jugókhoz jártunk, az ő klubjuk egy irdatlan méretű épületben volt, néhány perc járásra csak és mindig volt sörük és rakijájuk és szólt náluk a rock a Jugoton lemezekről … De ez is mindegy. Egy napig tartott, míg kiadták a svédeket, eljöttek hozzánk is és megköszönték a kiállásunkat. A fesztivál ment tovább a maga útján.

A delegáció lődörgött az Olimpiai Faluban és a fesztiválpénzen itta a Sapporo sört, ami ugye japán és egyenesen Japánból érkezett koreaiak árulták – csak nekünk. Helyi sofőrünk unottan guggolt a busza mellett és várta, hogy mely hivatalos programra megyünk. Meglátogattuk a Nagy Vezér szülőházát, az emlékmúzeumot, ahol ott állt az a fa, amire tíz éves korában egyszer felmászott, no meg a fő attrakció, az a bot, amelyre egyszer rátámaszkodott. A csak nekünk épített Vidámparkba mentünk. Négyen ültünk az Ismert Világ legnagyobb roller-coasterén (két teljes hurok!), egyikünk hányt az élménytől és az nem én voltam kivételesen. Telt az idő. Aztán beütött az újabb krach. Budapesten meghalt Kádár János.

Ó, abban a Béketárborban mindenki átérezte a másik gyászát! Jöttek a kondoleáló delegációk a magyar delegációnak kifejezvén a részvétüket. A szovjetek, a népköztársaságok ifjúsági szervezetei. A következő hozta őket mélységes zavarba. A delegáció lakhelyén tompa tekintetű fiatalok őgyelegtek a folyosón, formaruha nélkül (amellyel ugye eleve nem is rendelkeztünk, szemben a többi delegációval, akik mutatós, olimpiai formaruhákra hajazó egyenruhát viseltek mindig, azonosítást megkönnyítendő). De ez sem volt elég: az egyik sarokban lelkesen ping-pongoztak néhányan a mély gyászukban, valaki egy törülközővel a meztelen vállán ballagott álmatagon szobája felé, a másik sarokban hangosan nevettek valamin a Sapporo sör társaságában. A német kollégákat az FDJ-ból mélyen lesújtotta ez a látvány, pedig még virágot is hoztak. Csakhogy nem volt hová letenniük. Sehol egy kacsintós Kádár-portré, egy asztal vendégkönyvvel, gyertyával, stb. Delegációnk kommunistájára jutott a megtisztelő feladat – egyhangú szavazattal, plurálisan -, hogy kezelje a látogatókat. R. pedig rohangált, egyetlen, fekete öltönyben, miközben a monszun párás lehelete befújt a folyosóra. Erőtlen kísérleteket tett arra, hogy támogatókat szervezzen mély gyászához. A pingpong asztalon vágta csíkokra a fekete tornanadrágját, de senki sem viselte a rögtönzött gyászszalagot, ott hurkásodtak az asztalon, míg csak valaki a játék kedvéért félre nem söpörte. No, most aztán igazán szereztünk egy fekete pontot. A magyar delegáció kapott egy sárga lapot a szervezőktől, büntetésből csupa úttörőházba cipeltek el bennünket, ahol közelről tanulmányozhattuk azt, hogy milyen hatékonyan idomít egy diktatúra oktatási rendszere.

Aztán hazautaztunk. Magunk mögött hagytunk egy hatékony diktatúrát, anélkül, hogy meggondoltuk volna, hogy mit is. A delegáció tagjai soha nem találkoztak aztán, feladatunkat teljesítettük, formális értékelést sem kért senki sem tőlünk. Odahaza pedig annyi minden történt azóta, hogy elmentünk, hogy azonnal alámerültünk a saját hazai valóságainkba. Amúgy plurálisan.

(Érdekes lenne látni, hogy mások hogyan emlékeznek erre. No meg a delegáció névsorát!...)