„… happy few, the band of brothers …”
(W. Shakespeare)
„Hogyan is írhatnánk le a Vooruit-ot (ejtsd: foraujt) manapság? Egy nemzetközileg is jegyzett kulturális központként? Vagy úgy, mint más, efféle műemléket? Ghent legnagyobb kávéházaként? A rock templomaként? Buli-helyként? Egy találkozóhelyként, amelyben több, mint háromszáz helyiség található? Mindez igaz, de mindegyik meghatározás csak része lehet az egésznek. Mert a Vooruit művészek munkahelye minden a munkájukhoz szükséges eszközzel; egy hely, ahol kérdések és kritikus válaszok születnek a városról és a világ dolgairól; egy olyan hely, ahol több, mint negyed millió ember fordul meg minden évben; egy vállalkozás, amely több, mint 100 embert foglalkoztat …” Egy, a thonet asztalomon fekvő brossúrából idéztem most. Itt ülök most a thonet székemen, abban az előbb emlegetett kávézóban és, ha felpillantok a laptopomról Manfredot látom, ahogy Howardra nevet a kávéautomatánál. Látom, hogy Mark Taylornak, ma nem volt kedve borotválkozni. Figyelem, ahogy Malgorzata Bryan-el beszélget. Látom Jukko-t, ahogy kinyitja a füzetét és összeráncolja a homlokát. Jegyzeteibe mélyed. Nagyon pedánsan csinálja. Ott jegyzetelte mellettem Christian Spatschek mondandóját az ifjúsági kultúráról a délutáni workshop-ban. Ő is fáradtnak látszik. Ezt is meg tudom érteni. Tegnap este a történelmi városházán elég jól tartottak bennünket és sokáig. (Abban a teremben fogadott bennünket a város polgármestere, ahol 1576. novemberében aláírták a ghenti egyezményt, így aztán Európának ez a szeglete csak nem lett a spanyol király földje.)
Európában vagyunk most tehát, az Európai Unió belga elnökségének első nagy eseményén, az európai ifjúsági munkának szentelt munkahéten, valaki akár azt is mondhatná, hogy a „Szakma Európai Nagyhetén”. Biztos vagyok abban, hogy lesznek ilyen elragadtatott hangok is. Én csak annyit mondanék, hogy július 5-én kezdte meg a munkáját az Ifjúsági munka és ifjúságpolitika történetével foglalkozó I. Európa Konferencia itt, Flandriában. 189 résztvevő regisztrált, talán egy tucatnyian érkeztek még tegnap is. A konferencia névsora 221 nevet és címet tartalmaz. Ez a konferencia 7-éig tart. De már aznap délután rögtön kezdődik egy másik: az ifjúsági munka Első Európai Konvenciójának munkája. Erre az előzetes jelentkezések alapján úgy 350 európai és Európán túli résztvevőt várnak (kanadai, egyesült államok-beli és dél-afrikai kollégák már most is vannak velünk). Az „előző” konferencia résztvevőinek mintegy kétharmada itt marad, ami érdekes dinamikát kölcsönöz majd a következő napoknak. Mi most mindjárt bennfentesek leszünk azok szemében, akik most érkeznek majd.
De most alapvetően természetesen az első találkozónk hangulatának, eseményeinek, beszélgetéseinek a hatása alatt állván (ülvén), ezekkel kapcsolatos dolgokat szeretnénk megosztani a T. Olvasóval! Mindjárt azzal is kezdem, hogy megemelem a kalapomat az előtt, aki ezt az eseményt éppen ide tervezte. Tudom, hogy ez Jan Vanhee volt (a CDEJ korábbi elnöklője, a flamand kormány ifjúságügyi mindenese), de ez nem fontos annyira, inkább az a rejtett az üzenet váltja ki belőlem az elismerést, amit ez a fizika környezet sugall. Ez ugyanis a belga art noveau egyik elevenségében impozáns emlékműve. 1913-ban nyitották meg, ma úgy mondanák, hogy munkás művelődési központként, aztán az 50-es években bezárták és gyors enyészetté lett – volna, ha a nyolcvanas években néhány elszánt diák nem kezdeményezett volna akciókat a hely újbóli megnyitásáért. Házfoglalás, kommuna, partizánkodás, petíciók és demonstrációk, ahogy kell. A ghenti diákok és alternatívok megharcoltak a helyért. 2000-ben nyílt meg a hely megint, felújítva, kigyönyörűzve.
Egy óriási, szecessziós épületben ülünk tehát. A szecesszió pedig ugyebár Jugendstil. A fiatal stílus lázadás volt a konvencionális művészet begyepesedett kánonjai ellen. A szecesszió, mint az ifjúsági munka metaforája? Hm.
Ez a pompás épület most nekünk van nyitva, akik a névkártyák tanulságai szerint ifjúsági munkások, egyesületi emberek, önkéntesek, ifjúsági szakértők, kutatók lennénk alapvetően, no meg az Európai Unió és az Európa Tanács képviseletében néhány köztisztviselő, talán az uniós tagországok képviseletében még egy maroknyi kormány-képviselő, de nem túl sokan. Egy európai ifjúsági konferencia megszokott közönségétől az különbözteti meg ezt a társaságot, hogy a Flamand Közösség – amely régóta támogatja a dél-afrikai ifjúsági munkát és ifjúságpolitikai fejlesztéseket – meghívta az ottani kollégákat, valamint amerikai és kanadai kollégákat is.
Most még csak hárman vagyunk magyarok, majd mint Örkény egyperces meséjében, csakhogy egyetlen gyümölcsfa sincsen a környéken, a város közepén, ezért aztán egymás vállára sem kell állnunk. Dávid, aki a zuglói Ifjúsági Irodában dolgozik, Péter drusszám, aki ifjúságkutatónak készül, no meg jómagam. Én már átélhettem azt az élményt, hogy ha ilyen sokféle ember gyűlik össze valahol, az mindig nagyon érdekes. Fiatal kollégáimnak ez az első ilyen alkalom, bár Európa-tanulásban nem kezdők. Péter hónapokig élt Tamperében, mint önkéntes, Dávid is utazgatott már a kontinensen éppen eleget. Néha megkérdezem, „nos milyen volt, hogyan érzitek magatokat fiúk” és válaszaikból látom, hogy mennek át egy ilyen típusú konferencia élményein.
Ezen a konferencián - amely az Európa Unió és a társult tagországok konferenciája elsősorban – először a szerepek, státuszok szerint futtatjuk végig a tekintetünket a jelenlévőkön. Látjuk, hogy van itt „egyetemi ember”, az Európa Fiatalok Lendületben Program Nemzeti Irodájának munkatársa, egyetemi hallgató, az ERYICA-nál vagy a European Youth Forumnál dolgozó valaki, egy ifjúsági egyesület képviselője … Aztán, ha a hivatalos munka megkezdődik … Valaki mellé ülsz, lehet, hogy csak azért, mert csak ott volt üres a szék. Beszélgetni kezdtek és kiderül az illetőről, hogy szerb, ifjúságkutató. A kávészünetben valaki hirtelen hátadra csap. Visszafordulsz és látod, hogy … „Te vagy az, Christian! De jó, hogy látlak! Blankenbergében láttalak utoljára, egy évvel ezelőtt!” De ennek az ellenkezője is előfordulhat. Te lépsz oda valakihez azzal, hogy „de ismerősnek tűnsz, nem Veled találkoztam ott … ha nem … hát itt …” De nem. Ismerős, de csak tűnik. Sokféle nyelvet beszélünk. Ez az egymás közötti érintkezésben sokféle angolt jelent. Maurice Devlin ír (Maynooth University), Mark Taylor (Coyote) angol és mindketten képesek a „másik” angoljára átváltani bármikor. Aleksandar azonban szerb és nem beszél jól angolul. Láthatóan keresi a szavakat akkor is, ha hallgat, akkor is, ha meg akar szólalni. Giuseppe olasz, folyamatosan és széles gesztusokkal kommunikál, csakhogy nem lehet érteni, mert a kiejtése elképesztő, eltéveszthetetlen olasz. Ő csak olaszul tud, bár láthatóan azt gondolja, hogy angol szavakat és mondatokat használ.
Ebben a nyelvi kavargásban, kommunikációs kísérletek tarka mezejében időről időre kis, elkülönülő nyelvi szigetek képződnek. Az egy országból érkezők találnak itt helyet arra, hogy az idegen nyelven való kommunikálás fáradalmait kipihenjék. Ez is egy ismerős módja az ismerkedésnek, hogy megbontod ezt a kis menedéket azzal, hogy odalépsz és megkérdezed: „Finnül beszéltek? Akkor kiitos (mert ez a szó ragadt rád egyszer Helsinkiben és legfeljebb annyit tudsz még, hogy Hyve paive.” Így lépsz be a körbe és máris lehet valami ennél fontosabbról is beszélni. Például arról is, hogy akkor Te ki vagy?
Mert ebből a kavargó, gomolygó ködből az egyéniségekre fogsz majd emlékezni, ha visszanézel, az egyéniség fényesedik ki a felejtésnek a szürkeségéből. Arra emlékszel majd, amit mondott, arra, hogy mikor mondta és arra, hogy hogyan. Egy konferenciának megvannak a maga szakértői, akik élvezettel figyelik azt, hogy „ez vagy az” a megszólalás melyik iskolához sorolható („egy kicsit a birminghami iskolát idézte” – mondaná egy ifjúság szociológus, „vagy hát ez a jó öreg Bordieu”). Ők a konferenciák kövületei, akiknek ez már a háromszáztizenharmadik ilyen eseménye. A rendesebbje és a becsületesebbje van annyira nyitott, hogy minden alkalommal újra tanulja a résztvevőket és igazán kíváncsian fordul hozzájuk. Vannak itt is konferencia-turisták szép számmal. Ők azok, akik először kimerészkednek az épületből, hogy felfedezzék a környéket, majd el is tűnnek szépen a munkacsoportból, mert már felfedezték. Ők azok, akik este buliznak, reggel emiatt hótfáradtan zuhannak be a nyitóbeszédre, ott alszanak a beszédek alatt és élénkülnek meg a szünetben. Az, ami körülöttük zajlik, nem különösebben érdekli őket, simán elmennek a kihívások mellett, sőt elszaladnak előlük. Másik típusuk az, aki gyűjtöget mindent: brossúrát, névjegyet és telefonszámot, de ezt csak azért teszi, hogy fedezze magát. Bizonyítékok ezek arra, hogy ott voltam, ahová küldtetek. Aztán vannak cinikusok, akik úgy gondolják, hogy egy ilyen konferencián semmi sem múlik. Vannak a tekintélyt-keresők, akik szorgalmasan jegyzetelnek, ha az EU vagy az ET képviselője szólal meg és ásítoznak, ha egy szakértői fejtegetést kell végigülniük. Itt vannak a szkeptikusok, akik úgy gondolják, hogy „a konferencia, lehet, hogy hasznos volt” és persze végül is itt vannak azok, akik tudják, hogy itt lehetőségük van arra, hogy tanuljanak, sőt, hogy sokat tanuljanak és rajtuk múlik az, hogy ennek a tanulásnak melyik lehetséges útját választják.
Mert ez a konferencia elképesztő tárháza a tapasztalatoknak, a felismeréseknek, a sikerült vagy a sikeretlen kísérleteknek és ezt a sokféle embert, akinek a névjegyén annyi, de annyiféle megnevezés szerepel, hogy össze sem lehet számolni, egy közös fogalom köti össze. Az hogy „ifjúság”. Az elkötelezettebb résztvevők ezért gyakran azzal kezdik az ismerkedést, hogy „hogyan is foglalkozol a fiatalokkal?” Erre a sztenderdizált válasz (ezen a konferencia-angolul legalább is), hogy „közvetlenül” vagy „nem foglalkozom közvetlenül a fiatalokkal, de …” Közös nevezőnk, a konferencia hívószava okán is az ifjúsági munka (ami ugye az angol youth work tükörfordítása), de, ha erről beszélünk, egy nagyon változatos, nagyon gazdag, tarka mezőre lépünk majd. Ezért maradjunk most csak annál, hogy „ifjúság”. Majd mindjárt meglátjuk azt is, hogy ennek is milyen árnyalatai, jelentésbeli különbségei vannak. Azt is meglátjuk mindjárt, hogy hol is tart az ifjúsági munka, most. „Új Művészet” (Jugendstil) vagy …?
