Kecskemétre készülök most, oda kell mennem. Temetésre, búcsúzásra, emlékezésre. Most már egy hete mocorog bennem a megdöbbentő hír, hogy Farkas Gábor meghalt. Jár-kel, mozog bennem, tűszúrásnyi fájdalmakat okoz váratlanul, itt-ott. Fejem lehajtom akkor is, ha felnézek, akkor is tud fájni. Hiába, így van ez, ilyen az ember, ez az egyedüli példány, aki bár tudja, hogy az életben semmi sem végtelen, mégis hiszi és reméli, hogy az Élet az mégis, nem ér véget soha. A régi görögök úgy tartották, hogy addig él az ember a Földön, amíg a nevére emlékeznek, ezért ideírom még egyszer: Farkas Gábor neve generációk közötti beszélgetésekben hangzik el, más és más generációkhoz tartozók adják tovább utódaiknak, sokan mondják ki most egymás társaságában. Láttam az interneten, hogy terjedt tovább a szomorú hír, hogyan kapta fel Gábor nevét itt valaki és ott valaki, hogyan osztotta meg másokkal a döbbenetét, a személyes fájdalmait, az emberi veszteség miatt érzett megrendülést. Láttam a hírt, ahogyan az Általa mindig szeretett Város Közgyűlése megemlékezett Farkas Gáborról és láttam, ahogyan a féjszbúkon komment követett kommenteket, szép szavak, hosszú névsor és Gábor neve, újra és újra. Tegnap, amikor kinyitottam az elektronikus leveleim fiókját, az első, nekem küldött levél így szólt: „You were Gábor Farkas first Linkedl connection!” (sic!). Tudhat valamit mégis az Internet az elmúlással folytatott emberi küzdelmeinkről? Ebben a küzdelemben az ember teremtéseivel tud talpon maradni. Megható most látni, hogy a gyászban emlékezők most a teremtéseit idézik fel. Avatottabban, méltóbban erre azok tudnak emlékezni, akik ennek részesei voltak. Én nem voltam az. Barátsággá nemesedett rokonszenv kötött össze minket az elmúlt több, mint két évtizedben. Kísérője és szemlélője voltam mindannak, amit Gábor tett, csinált, eltervezett és megvalósított, dolgoknak, amelyeknek elébe ment és folyamatoknak, amelyekben ha sodródott is, de mindig a saját értékrendjének iránytűje szerint. Most persze, hogy az emlékekben a mindig mosolygó, másokat mindig türelemmel meghallgató, a nehéz történetekben is a humort és az emberi esendőségek mosolyogtató botlásait megtaláló Farkas Gábort idézik fel az élők. Ha innen nézzük a dolgokat a Csiperó Nemzetközi Fesztivál és az Európa Jövője Egyesület csakis sikertörténetek sorozata. Az egész magyar rendszerváltozás története is sikertörténet lenne innen nézvést. Az Európa Jövője Egyesület története ugyanis éppen akkor kezdődött, abban az időben, amikor Európa még csak távolabbról látszott, egy nagy és örök-létre tervezett Fal leomló vakolatának felszálló pora még egy kicsit el is takarta előttünk, régen látott Unokatestvérünk a Remény hazatért, de megérkezett Valóság Nagybátyánk is. Magyarországon 1989-ben a civil szervezetek reneszánszának nagy idejét éltük. Egy társadalom teleszívta a tüdejét friss levegővel. Az Európa Jövője Egyesület az egyik első, e korban megalapított egyesület és őrizzük meg ezt a dátumot a jó emlékezetünkben, mert fontos! Sok, az akkori felbuzdulásokból kibújt egyesület, civil szervezet nem maradt meg, nem tudott kitartani a gyakran változó politikai hozzáállások, ebből következően a gyakran megváltozott jogszabályok, a napi pártpolitikai nyomások, a személyiségeket kikezdő élet-változások felemésztették életerejüket. Az Európa Jövője Egyesület megmaradt, és nemcsak, hogy megmaradt, de kihagyhatatlan tényezője ennek a remek városnak, amely éppen azáltal lett remek, hogy itt jött létre ez az egyesület. Gábor a kezdetektől fogva Európában gondolkodott, egy európai horizontot látott, amely, mint egy szivárvány fényes ösvénye kis és hétköznapi emberi tettekben és nagy távlatú dolgokban egyaránt világító erővel van jelen. Tegyük még világosabbá, hogy akkoriban kevesen, nagyon kevesen látták és érezték olyan egyértelműen, mint Farkas Gábor, hogy van egy Európa, hogy van egy Európai Ház és amelyben mi mindannyiban otthon vagyunk, otthonra lelhetünk benne. A nemzetközi gyermekfesztivál volt a kulcsszava az egyesületi aktivitásoknak, mert ez volt látható, tapintható, érinthető, részvétellel hitelesíthető. De már az is, ahogyan a Fesztivál megvalósult, erre az Európa Házra utalt. Micsoda erőforrás lehet egy ilyen esemény egy városban! Gábor számára a Fesztivál egyike volt azoknak a tetteknek, amelyet az ember szeretett városáért „elkövet”. Az Európa Jövője Egyesület a Csiperó Fesztivállal feltette Kecskemétet arra az európai, sőt világtérképre, ahol számon tartjuk a jó emberek lakta jó helyeket. Azzal, hogy a Fesztivál szervezése a kezdetektől fogva az egész város tényleges és tevőleges részvételére épült, Farkas Gábor vezetésével a társak egy olyan korszerű, hatásos és eredményes városfejlesztési módszert teremtettek Kecskeméten, amely egy város tartós megmaradásának igazi fundamentuma. Nem hallgathatjuk el, hogy ez a Gábor által mindenek felett szeretett város, vagy legalábbis az éppen aktuális városvezetés nem mindig gondolta így. Emlékszem, hogyan kezelte Gábor ezeket a sokszor egyszerű magyar provicializmusból, akár az aktuális pártpolitikai viszonyok változásaiból, akár személyközi harcokból következően sokszor gáncsoskodó, akadályozó, tervezés és szervezés munkáit feleslegesen nehezítő eseteket. Kecskemét városában gyakran fordította meg a választók akarata a választási eredményeket. Ez a város az elmúlt két évtizedben volt már zöld, piros és narancsszínű is. Gábort is megcímkézték sokszor, ahogyan ez már itt szokás. Volt már kommunista, amikor annak a szitokszónak volt a konjunktúrája és volt fideszes, amikor annak. Néhány polgármester, uram bocsá' városatya sokszor nem is akarta azt érteni, hogy Farkas Gábor mindenek előtt egy Európai Patrióta volt, aki szeretve szerette Kecskemétet, a Várost, a Városát. Soha sem tudtam úgy átsétálni Vele a Főtéren, hogy ne állítottak volna meg minket, hogy ne köszönt volna mindenkinek, hogy ne köszöntek volna Rá, hogy ne szólították volna meg és Neki mindenkihez volt jó szava, és, ha továbbmentünk, egy szeretetteljes megjegyzése az illetőről. Nekem abban a szerencsében volt részem sokszor, hogy láthattam Kecskemétet Farkas Gábor szemüvegében tükröződve. Láthattam a Szórakaténusztól a Helpi-ig, a Hangszergyűjteménytől a Táncegyüttesig. Ez nekem örök és pótolhatatlan emberi élményem marad, örökre. E közös kecskeméti séták során azonban azt is megtudtam, hogy az Egyesület ténylegesen ott van a Város társadalom-szövetében. Emlékezem azokra az akciókra, amelyekkel az Egyesület reagált – és gyorsan reagált – dolgokra, eseményekre, történetekre. Szobrok, emlékhelyek felújítása, például. Kicsiny, gyorsan elfeledhető tettnek látszik az ilyen, hiszen olyan természetes, hogy a Szentháromság szoborcsoport megújul, de mégis, van ebben egy kis egyesületi munka. Nem felejthetem, hogy amikor Csík János urat az a szörnyű baleset érte, hogyan gyűjtött az Egyesület, hogyan óvta-gondozta ezt a nagyszerű művészt. Gábor város-szerető szemmel nézte a város életét mindig, mindig meg tudta mozdítani az Egyesületet jó ügyekért, amelyek soha sem az Ő „ügyei”, de mindig a Városáé voltak. Farkas Gábor Jó Ember volt. Érzelmes és érzelmeit nehezen palástoló ember. Én láttam őt sírni, pontosabban láthattam, ahogyan egy könnycsepp kibuggyan a szeméből, amikor egy Ügyről beszél, amely éppen akkor foglalkoztatta. Láthattam, ahogyan kitüntető figyelemmel és szeretettel követi egy ifjú „fesztivál-önkéntes” sorsát, ahogyan figyel rá mindig a szeme sarkából, akinek tanácsokat ad éppen akkor, amikor a tanácsra van szüksége és akinek állást ajánl éppen akkor, amikor állásra-fizetésre van szüksége. Farkas Gábornak volt figyelme arra, hogy ki milyen ember. Mindenkit számon tartott, aki az Ő megítélése szerint tett valamit Európáért, Kecskemétért, az Egyesület célkitűzéseinek megvalósításáért. Így kerülhettem én is arra a radarképernyőre, amelyet csak az Ő szeme tudott működtetni. A Miniszterelnöki Hivatal Ifjúságpolitikai Titkársága támogatta az Egyesületet az első Fesztivál megrendezéséhez. Szerintem ez nekünk kötelességünk volt, szerinte számon tartható tett. Soha sem felejtette el emlegetni, és sokszor hozott zavarba azzal, hogy úgy mutatott be kecskeméti polgároknak, mint az „egyesület első hivatalos támogatóját”. Már régóta elkerültem az államigazgatásból, hátam mögött hagytam minden hivatalt és mégis, még évekig így mutattattam be és Általa. Különös élményem ez is. Az is eszembe jut most – és milyen jellemző ez is! -, hogy éppen most, pontosan most (fintora a sorsnak) tíz esztendeje, hogy Peter Lauritzen meghalt, hogy eltemettük. Ő volt az Európa Tanács Budapesti Európai Ifjúsági Központjának az alapító-igazgatója és Ő Európa-díjat kapott Kecskeméten, Gábor javasolta és adta ezt a díjat. Peter még csak éppen elkezdte a budapesti munkáját, mondta is, hogy „még nem csináltam semmit”, de az Egyesület által adományozott díjra nagyon büszke volt. Ha volt politika Gábor munkájában, az éppen ezekben a díjakban látható. Találkoztam például Smaranda Enache-vel egy ilyen díjátadón, egy kiváló, európai emberi jogokért kiálló személyiséggel és másokkal – az Egyesület által adott díj azoknak, akik megkapták ténylegesen rangot jelent, mert onnan és azoktól érkezett, akik a polgárok Európáját képviselték és képviselik minden körülmények között, Kecskeméten. Európa volt ott is, ahol Gábor a határon túl élő magyarsággal kapcsolatos sokfelé elágazó, sokféle embert befoglaló, sokféle csoportot támogató programjait intézte. Csángó-magyar gyermekek, kárpátaljaiak, székelyföldi plébánosok, vajdasági énekesek a megmondhatói, ha bevallják, hogy mit is kaptak Farkas Gábortól és Általa.
Kínálkozik most, hogy mondjam József Attila szavait használva, hogy „láthattam fehérek között egy európait”, olcsóbb fogás lenne ez csak, talán az alkalomhoz sem igazán illő. Kedves, jó Farkas Gábor! A „legegyesületebb egyesület” (® Kovács Erzsébet) alapítójaként és elnökeként oly sok jó ügyben láthattunk, oly sok jó ügyet mutattál meg nekünk, itt maradóknak, hogy félünk, talán gyengeségeink miatt nem is tudunk végig menni minden olyan úton, amelyet kitapostál nekünk. Meríthetünk erőt abból, ahogyan Rád gondolunk, dolgaidra emlékezünk.
