Ma reggel négy gyerek állt a buszmegállóban, ami mellett mindennap elmegyek. Olyan hétévesformák. Messziről kiszúrtak a munkába hömpölygő leszegett fejűek közül és konok tekintettel fúrták bele arcukat az enyémbe. Mire eléjük értem egy kis sorfalat képeztek nekem merőlegesen a járdára. Szóra nyitották volna a szájukat, de én egy határozatlan "sajnálom"-mal elhaladtam közöttük... Pont ahogy szoktam az aluljáróban is. Öt lépés után már nem bírtam a lelkifurdalást ami rámtámadt, előszedtem a mindennapi betevő médiatermékre valót, visszafordultam és a colosabbikuk kezébe nyomtam.

Gyerekkoromban mi is csináltunk hasonlót. Brahiból, vagy csak mert észrevette már a nagyi, hogy túl gyorsan fogy az apró a pénztárcájából és nem volt honnan összeszedni a tejporravalót. De a ma reggeli fiatalok szemében nyoma sem volt a hasonló huncutságnak.

Kolosy tér, 2010. 7:10-kor négy hátizsákos kisgyerek koldul a járókelőktől. Azért ez szerintem durva.

Megint rájöttem, hogy nem tudok semmit róluk. Csak fantáziálgatok a mai fiatalokról, a problémákról. Pedig nekem sem volt könnyű, de azt már elfelejtettem, mert most már az... A személyes (múltbéli) empíria nem releváns, csak a szakmai lenne az, de arra meg nem szorítok időt.

Hát hogy tanítok én így ifjúságsegítőket?

Hát hogy lehet az, hogy intézményeken, képviseleti fórumokon, delegálási jogosultságokon, meg normatívákon vekeng az úgyevezett ifjúsági közélet, miközben fiatalok kéregetnek reggelirevalót Európa statisztikailag legfejlettebb térségei egyikének közepén?

Hát hol tartunk, ha véig kell gondolnom, hogy lemondjak-e az újságomról a kéregető gyerekek javára?