A Húsvét a megújulás és a Tavasz szimbóluma, de a Feltámadás Ünnepe a keresztény világban. Idén egybeesett a keleti és a nyugati kereszténységnek ez a nagy ünnepe, én Belgrádban figyeltem, hogy az ortodoxok hogyan ünnepelnek. Hétfőn csendes volt a Fehérváros, itt a locsolkodás nem divat - az ünnep az utcákról és a templomokból kicsinyebb családi körökbe költözött, alig jártak emberek a járdákon. Ilyenkor, ha találkoznak, így köszöntik egymást: "Hrisztosz voskrese", Krisztus feltámadott. Kedden mintha a természet is meghallgatta volna a tegnapi templomi igéket, mert kisütött a nap, a fákon a virágok vidám szirmokkal integettek a visszatért Tavasznak, felpezsdült a városi élet, a parkok friss zöldekkel tüntető fái alatt emberek ültek. Ott jártam éppen, közöttük, amikor megpendült a telefonom. Sms-t kaptam: "Ma délben örökre elaludt ..." - így szólt az üzenet és én megszédültem. Egy padot, kapaszkodót kerestem volna ebben a hirtelen idegenné vált világban, de nem volt üres hely egyiken sem. Hiszen mondtam már, hogy kisütött a Nap és, hogy a Természet a Feltámadást ünnepelte, nem? Azt a nyelvet nem beszélem, amelyen elmondhattam volna valakinek, hogy le kellene ülnöm most egy pillanatra, mert hátrahagyott a barátom. Nem láttam tisztán, pedig élesek voltak a fények, szemüvegem bepárásodott valahogyan, bizonytalanul lépkedtem ezért, éreztem, a térdeim remegnek. Pedig sohasem voltam ennél józanabb. Kemény lett a levegő-ellenállás, én belenyomakodtam ebbe a szilárddá vált közegbe, aztán megálltam. Jó lett volna leülni, csak egy pillanatra, fújni egyet, venni egy mély levegőt, rendbe hozni a kapkodó lélegzetet, de nem volt sehol üres ülőalkalmatosság a látókörömben. Megálltam, megtöröltem a szemüvegem, talán a szememet is, nem tudom már. Vettem egy mély levegőt és tovább mentem. Ott volt a Tašmajdan park végén a templom, csak a minap jártam benne és gyújtottam mézgyertyákat Gábornak, írtam is neki aztán, hogy lobognak a lángocskák, de most nem volt erőm bemenni, tétováztam a templom bejárata előtt egy kicsit, aztán elindultam, hazafelé. Gábor elment ... ez a félmondat zakatolt bennem, a mondattöredéknek volt értelme, mégsem jutott semmi értelmes dolog sem az eszembe. Csak Gábor arca villant be, ahogyan utoljára láttam, három héttel ezelőtt, talán március 30-án, a kórházi ágyon feküdt, felült a kedvünkért, szeme villogott a nagy szemüveg mögött, annyit mondott csak, hogy "stádium van". Nem volt ez sem nem panaszos, sem nem szomorú mondat, egy tény közlése volt ebben a mondatban, csak később, napok múltán gondoltam erre, hogy Gábor már tudta akkor, hogy nem látjuk egymást többé. Megüzente ezzel a mondattal, hogy mindent tud, amit csak tudhat az az Utazó, aki látta már azt, hogy milyen magasra nyúlnak a Boldogság csúcsai, de azt az utat is bejárta már, amely a Fájdalom rettenetesen mély völgyeibe vezet, lefelé.
Nem titkolt el előttünk, barátai, ismerősei elől semmit sem. Visszanéztem, 2013. július 28-án kaptam - többekkel együtt - az első e-mailben megküldött "hírmondó personát", egy állapot-riportot, amelyben megosztotta velünk a diagnózist és belekezdett a terápiák leírásába. Ennek a levélnek az utolsó mondatát most idemásolom, mert annyira jellemző Gáborra: "Végül ennek a levélnek minden harminc feletti olvasóját arra kérem, hogy tegyen egy szívességet a családjának és menjen el rákszűrésre, majd ezt évente ismételje meg. Köszönöm!" (így!) Eleinte gyakrabban, később kissé rendszertelenebbül, de jöttek ezek az e-mailek és Gábor elmondta bennük nekünk, címzetteknek az elmondhatatlant. Gondolom, ebből fejlődött ki a blogja, a rakosfrodó.blog.hu - ott mindenkivel megosztotta állapotjelentéseit. Az utolsó poszt keltezése ez év március 1-e. ...
Gáborral én ennek az "ifjúságügynek" nevezett dolognak az ürügyén találkoztam sokféle színtéren, sokféle alkalommal. Beszélgetéseink eleinte ennek az "ügynek" az aktuális történései körül forogtak, szóba került köztünk ez és az, dolog és személy, esemény és analízis. Minden egyes alkalommal elbűvölt az, ahogyan Gábor szemlélte és kommentálta mindezt. Az volt ebben a varázslatos, hogy Gábor benne volt mindebben, nem kívülről, távolból, hanem az események testközeléből, mondhatnánk azt is, hogy az események testének a kipárolgásaiból figyelte és értékelte mindezt és mindig a lehetséges cselekvések irányait kereste bennük. Gábor eleme a mozgás és nem a mozdulatlan, ernyedt állapot volt. Rendelkezett azzal a képességgel, hogy formát is adott ennek az aktív, vibráló állapotnak. Megnyilvánulásai eredetiek, ösztönzőek voltak, legyenek ezek előadások konferenciákon, vagy munkatársi értekezletek a Mobilitás irodáiban. Gábor elég gyorsan ráérzett arra, hogy az ifjúságtörténet ismerete nélkül nem érdemes ifjúságpolitikáról beszélni és, hogy ifjúságpolitikáról nem érdemes az ifjúságtörténet megértő elemzése nélkül beszélni. Gáborban az az ismerős kettősség, hogy tudnillik van az elmélet és van a gyakorlat, az egyszerűen nem létezett. Gyorsan abszorbált, befogadott információkat, ismereteket és tudást, de azonnal kereste ennek a gyakorlati helyét. Otthonosan mozgott ifjúságkutatók és ifjúsági munkások társaságában egyaránt. Így volt az akkor, amikor közéleti énje kifejlődött a HÖOK-os éveiben és így gyakorolta vezetői felelősségét, amikor a Mobilitás hálózati igazgatója volt. Nevéhez fűződik az a máig egyedül álló állapot-felmérés, amelyet most polcainkon "Regionális Ifjúsági Helyzetkép" sorozat köteteiként őrizünk. Gábor kezdeményezte ennek az elkészítését és bátorította a kollégákat abban, hogy bátran és merészen álljanak ehhez azok is, akik ilyesmiket korábban nem készítettek. Emlékeim szerint 2005-től tanított a Kaposvári Egyetemen ifjúságsegítőket. Később pedig a szegedi felsőfokú szakképzés óraadójaként bátorította a fiatal kollégákat arra, hogy cselekedjenek. Gábor közreműködött ifjúsági törvény-koncepció és ifjúságpolitikai feladatterv megírásában, kormány-koncepció és Nemzeti Ifjúsági Stratégia kidolgozásában, ott volt a Sziget Fesztiválon és bekapcsolódott a Szimpla megalkotásába, ráadásul úgy, hogy ott ő képviselte az ifjúsági munka étoszát és értékeit. Gábor akkor lépett fel a magyar "ifjúságügy" színpadára, amikor véget értek az intézményi útkeresés évei, az ISM létrejött és mozgásba hozott egy intézmény-rendszert, így a kérdés már nem az volt, hogy mit kell intézményesíteni, hanem az, hogy hogyan lehetnek hatékonyabbak az intézmények. Gábor tudása e tekintetben "praktiko-teoretikus" tudás volt, megértéssel és sokszor mosolyogva szemlélte az aktuális szereplők csetléseit és botlásait és mindig volt hozzátenni valója, hamiskás fényekkel felvillanó szemüvege mögött élénken ragyogó tekintettel figyelte és értékelte mindezt és kereste és találta a cselekvés lehetőségeit. Volt képessége arra, hogy nevessen ifjúságszociológiai írásokon és könnyezzen egy vidéki ifjúsági egyesület rendezvényén. Gábor az ifjúság mosolyát őrizte, azt, amelyet mindannyian tudunk, csak aztán elfelejtünk akkor, amikor a felnőtt felelősség elérkezik értünk. Az ifjúság mosolya a Szabadság mosolya - és ezt tudta Gábor, nagyon. Ebben a bolond magyar világban, ahol politikai oldalakhoz való tartozás szerint méricskélnek teljesítményt, jelenlétet, lehetséges hozzájárulásokat és ebből kizáródások, eltávolodások, kirekesztések következnek Gábor akkor is megőrizte mosolygó józanságát, emberséggel ápolta és gondozta kapcsolatait. Igen, Gábor a Szabad Demokraták Szövetsége elnökének kabinetfőnöke is volt, de ez természetesen nem változtathatta meg azt, ahogyan a magyar ifjúságügyhöz viszonyulhatott. Gábor soha sem volt misszionárius. Kátai Gábor generációjának nagyon fontos képviselője a magyar "ifjúságügy" szövegkörnyezetében. Szövegeivel maga is hozzájárul ahhoz, hogy elhihessük, van ifjúságpolitika és van ifjúsági munka és, hogy az fontos. Gábor persze erről kevesebbet beszélt, inkább csinálta ott, ahol volt. A HÖOK-ban, a Mobilitás irodáiban, a Sziget Fesztiválon, a Szimpla Kertben ...
2014. április 26-án délután 3 órakor temették Gábort, Táton. Csak az alattomos kórtól meggyötört testét. Élénk, vizsgáló-vibráló szelleme, az ifjúság mosolya azonban velünk marad. 38 évet élt. Hiánya fájdalmas.
