"Az emberi élet feladata nem az egység megteremtése, hanem a sokszerűségben az összhang megvalósítása"
(Hamvas Béla)
Ez a kötet:
Még el sem kezdtem ezt az írást és máris zavarban vagyok. Peter Lauritzenről fogok-e most írni vagy arról a könyvről, amelyben írásainak, reflexióinak, beszédeinek gondosan szerkesztett gyűjteménye található? Mert a könyv, mint szellemi tartalmat hordozó médium alapvetően tárgy, és attól az, hogy a közvetlen környezetünkben van. Kezdhetném tehát úgy is ezt a könyvismertetést, hogy „remélem, ez a könyv előbb vagy utóbb minden ifjúsági munkával foglalkozó környezetében megtalálható lesz”, olyan magától értetődően, mint a napi motyónkkal teli táskánk, a dohányosok cigarettásdoboza vagy a mindig zsebünkben fickándozó mobiltelefonunk. A könyvet megtapintjuk, felvesszük, letesszük, kinyitjuk, becsukjuk, elfelejtjük – mint bármilyen más tárgyat is. A könyv elveszhet, megkerülhet, a helyére kerülhet vagy elkerülhet az eddig megszokott helyéről. De a könyv maga soha sem alakul át. Mi változhatunk, de a könyv nem változik. Ha már egyszer megírták, kinyomtatták, a lapjait összefűzték és bekötötték, megkapta a formáját és olyannak marad meg. A lapokon megőrzött gondolatok örök esélyt kapnak a megismerésre. A szerző gondolatai mindig az olvasói jelenemben hatnak. Még a katalán Zafón különös temetőjében is, ahol az elfelejtett könyvek leltek végső nyugalomra, még ott is előfordulhat az, hogy valaki egyszer csak egy régóta felejtésre ítélt könyvet keres (hiszen erről is szól ez az Angyali játszma, nem?) A könyvről, mert tárgy, le lehet fújni a felejtés porát. A könyv borítója kifakulhat, ha mindig ugyanott éri a nap, de attól még a benne megőrzött gondolatok nem fakulnak ki. Az ép mondatok ép üzeneteket képesek közvetíteni sokszor évszázadokon, generációkon, társaságon átívelően.
Jó lenne, mondom, ha ez a könyv ott lenne mindannyiunk keze ügyében, mert az, aki ilyen vagy olyan szerepben, de ifjúsági munkával foglalkozik, már tudja, hogy a szakadatlanul változó társadalomban mindig új kérdésekre kell válaszolnia, és érzi, hogy minden nap kétségek gyötrik azért, hogy vajon jó válaszokat talált-e ezekre a kérdésekre. Könyvekből is kereshetünk válaszokat. Jó lenne, már csak amiatt is, mert abban az európai térben, ahol felelős polgárokként szeretnénk leélni az életünket, ma olyan nagy a zaj, hogy emiatt egyre nehezebb kiszűrni ebből a zsivajból a feladatokat, azt, hogy mi is lehet a feladata annak, aki fiatalokkal foglalkozik Európában. Így és ezért számunkra Európa nem a múlt, hanem a jövő része. A pénzügyinek nevezett válság keltette ideológiai zűrzavar nyomában más válságok tárultak fel a társadalmakban, a politikai erőterekben, a kulturális manifesztációkban. Oly sok minden, hogy ez sokakat elbizonytalanított, folyamatosan nő az euro-szkeptikusok tábora, akik most az európai integrációs folyamatban fékeket, akadályokat és gátlásokat vélnek felfedezni és teli tüdővel fújják szkepszisük vuvuzeláját. Az értékekről szóló beszélgetések intimitásába bele is hatol ez a háttérzaj, bizony!
Új nacionalizmusok (vagy nagyon is régiek, de új köntösben?) versengenek a polgárokért (ezt néhány elemző a populizmus uralmának mondja, kissé felületesen) és közben sokszor nagyon furcsa módokon próbálják meg az európai integráció keretei között azt a Nemzetállamot újra konstruálni, amely azért mindenütt a XIX. században született meg, amely évszázadhoz a XXI.-ből már visszatérni soha sem lehet. Már nincsen visszatérés egy Európa Tanács vagy Európai Unió előtti állapothoz. A globális gazdaság nyomása alól már nem tudunk kitörni. Autark gazdaságok? Már Észak-Koreában sem! Afrikában a CocaCola és a Vodafone már eddig is nagyobb területeket hódított meg, mint a brit Viktória királynő Birodalma bármikor az ismert emberi történelemben.
Sok lokális cselekvés útja ezért nem Európába vezet. Az Európai Unió a maga bürokráciája által elkövetett hibák orvoslásával tölti az idejét, olyan tüneti kezelésekkel, amelyeket egyre érthetetlenebbül szemlélnek az életük normális kereteit fenntartani igyekvő polgárok. A Nemzeti Állam új feladatai, a Helyi Társadalom Cselekvése, az Egyén Felelős Szabadsága a XXI. században helyett olyan dolgokról beszélünk, mint „egykulcsos adó” vagy „bank- vagy eurot-mentő csomag” (németül még szebb: eurorettungspacket), miközben talán nem ez életünk viszonyítási pontjaiban a legfontosabb. (Különösebben nem, ha ezt a pénzt most éppen a görögök kapják – mondhatná az euro-cinikus.)
Európa, a történelmi folyamatban kialakult közös európai értékek, a szolidaritásnak az a mércéje, amely egyetlen más kontinensen sem látható, Európának, mint a békés együttműködés földjének az emlegetése már teljességgel hiányzik a nemzeti politikai kampányok szótárából. Nem is olyan régen, van annak vagy húsz éve is már, hogy olyanokat is mondtunk, hogy „Európába, de mindahányan!”. Tud valaki ma egy példát is mondani arra, hogy ki, hol, mikor és hogyan beszélt Európáról Magyarországon az elmúlt hónapok választási kampányaiban, 2010-ben? A „korlátozó”, a „pénzosztó” Európáról persze beszélünk néhanap, de azért azt tudjuk ugye, hogy az Európai Unió azért mégsem azonos Európával és ezzel együtt talán már azt is felismertük, hogy az Európai Strukturális Alapokból elnyerhető támogatásokért folytatott verseny lehetősége csak az egyik funkciója ennek az Európai Uniónak.
Szóval itt van ez a kötet, amelyről azt állítottam az imént, hogy „jó lenne, ha mindünk keze ügyébe kerülhetne.” Félreértés ne essék, nem azért, amiért az Írást (vagy sokaknak a Könyvek Könyvét, a Bibliát / a Koránt / a Talmudot) szoktuk volt a környezetünkben tartani. A mi „szakmánk” is szeretné azt, ha lenne egy-két ilyen könyve. Kompasz-képzések lelkes résztvevőinek elköteleződését sokszor jelzik afféle mondatok is, hogy „a Kompasz a bibliám”. Éppen a Kompasz szándéka ellen lenne való, ha a Kompaszból efféle orákulum válna! Ha valaki ilyen orákulumként tekint a Kompaszra, az nem érti annak a módszertannak az üzenetét, amelynek ez a könyv a módszertani kiadványa. Ez a Peter Lauritzen kötet pedig semmiképpen sem biblia! Maga Peter lepődne meg a legjobban, ha valaki ilyet állítani. Én nem teszem!
Szóval, azzal kezdtem, hogy… ez a kötet… stb. Igen, persze, tudom, hogy nem beszél, ír, olvas mindenki angolul, hiszen ez a kötet nyelve (meg egy kicsit a német is, a francia is, hiszen Peter Lauritzen mindhárom nyelven, azonos hőfokon és mélységgel közvetítette a gondolatait). Ezért folytatom itt azzal a tiszteletteljes megfontolásra ajánlott javaslattal, hogy mi lenne akkor, ha ezt a kötetet nem úgy ültetnénk át magyarrá, mint azt szoktuk volt (kiadó, fordító, lektor, stb), hanem másképpen? Például úgy, hogy a fordítást a magyar ifjúságsegítői képzés keretei között végeztetnénk el erre rátermett és erre vállalkozó hallgatókkal. Mennyire érdekessé tehetné a számukra annak a megtanulását, hogy mi is az az „európai ifjúságpolitika”, ha ennek a kialakulását, a szókészletét, a kifejezéseknek a politikai és a társadalmi kontextusban való működését, jelentését a Peter Lauritzen által elmondottak alapján tanulmányozhatnánk! Persze ehhez a programhoz az is szükséges, hogy a képzőhelyek összedolgozzanak egymással.
Amikor európai ifjúságpolitikát tanítunk (ha tanítunk), ezt sokszor úgy tesszük, hogy struktúrákat és hivatalos dokumentumokat tanítunk. Elmondjuk azt, hogy ki, milyen szervezetrendszerben dolgozik és azt is idézzük, hogy milyen dokumentumok alapján. Szorgalmasabb hallgatóink a jegyzeteik alapján majd fel is mondják nekünk a leckét, azt, hogy az Európa Tanácsnak „Ifjúsági és Sport Igazgatóság” van, vagy azt, hogy az „Európai Uniónak Fehér Könyve”. Ha jól mondják fel a leckét, kapnak is majd egy jelest. De vajon ez már feljogosítja majd Őket arra, hogy a magyar ifjúsági munka legfontosabb küldetését, azt ti., hogy „európai polgári attitűdök kialakítása a magyar fiatalokban”, jobban értik? Ezek alapján jobb projekt-terveket fogalmaznak majd meg az EU „Fiatalok Lendületben Programjához” címezve? Ilyen információk alapján lesz „európaibb” a mi ifjúsági munkánk? Megkockáztatom, hogy nem. Miközben azt gondolom, hogy valamennyien küszködünk a „magyar ifjúsági munka európaizálásának” összetett problémáival.
Most ennek a kötetnek az olvasásakor talán azt is megérthetjük, hogy miért is beszélünk „élethosszig tartó tanulásról” (life long learning) vagy azt, hogy „nem-formális tanulásról” (nonformal education), vagy arról a sokszor nagyon rosszul interpretált dologról, hogy „európai polgár” (european citizen) és milyen szövegkörnyezetben. Azokból a hivatalos, intézményi dokumentumokból kiragadott kifejezésekkel példálózva szeretném érzékeltetni azt, hogy ez a kötet egy fontos nézőpontot ad, nézőpontot formál ki az olvasóban. Előre szólok, hogy ez a nézőpont egy európai nézőpont. De mit is jelent ez? Képzeletbeli fordítóink, ifjú hallgatóink ebbe a tengerbe merülhetnek el, ha vállalkoznának a kötet írásainak a fordítására. Ráadásul tanulmányozhatják azt is, ahogyan a már ismerősen alkalmazott fogalmak kialakultak, és észrevehetik azt is, hogy hogyan hatottak erre azok a nagy európai változások, amelyeket ma a fiatal generációk már olyan könnyen figyelmen kívül hagyhatnak, mert ez a számukra sokszor unalmas történelmi leckék lapjaira szorult vissza.
Peter ebben a kötetben sok érdekes dolgot mond. Némelyikük tömörségével, frappánságával szállóigeként, idézetként él tovább. Aki akarja, ilyeneket találhat a kötetben: „csak az tud tanítani másokat, akik képes arra, hogy tőlük tanuljon”. Meg olyasmiket is, hogy „Amerikára azt szoktuk mondani, hogy „olvasztótégely” (’melting pot’). Európa azonban inkább egy salátástálra hasonlít, ahol a salátában felismerjük az alkotórészeket, a paradicsomot, az uborkát, mégis a saláta egy másik minőség. Ezeknek az egyvelege.” A kötet címe is egy ilyen bonmot-jára utal. „Ha hat tojásból is készítek rántottát, az omlettből egyiket sem tudom már kiválasztani.” Ezt még a hetvenes években mondta, a Fiatal Európai Föderalisták egyik helyi szervezetének oszlopos tagjaként, amikor az Európai Közösség még csupán egy szűk, néhány gazdagabb európai ország rendszeres találkozásainak intézményesítése volt. Még messze az előtt, hogy az Európa Tanács munkatársa lett volna. Ez az itt, ebben a kötetben közölt első hivatkozás egy helyi újságocskában megjelent tudósítást idéz. Hol volt még akkor az azóta sokat idézett reklám-szlogenné tett „Egység a sokféleségben” (’Unity in Diversity’)! Hol volt még akkor az Európai Unió, az Euro-zóna!
Ha valaki így szeretné, annak a ritka dokumentumaként is olvashatja a kötet írásait, hogy vált az 1968-as „csillagév” (Daniel Cohn-Bendit szavával) fordulóponttá egy sor társadalmi megközelítés szempontjából. Ma sokan úgy emlékeznek erre a fordulópontra, mint a „balos ideológiák” térhódítására. Sokan pedig azért kárhoztatják a 68-as nagy generációt, hogy kiegyeztek a politikai baloldallal és ezért megértéssel kezelték a Szovjetúniót. No meg Ernesto Che Guevarát, akiben egyesek a gyilkost és nem a fiatal nyugat-európaiak 60-as évekbeli idolját látják. De mások azt is észrevehetik, hogy a Feminizmus, a Zöld Gondolat, a Társadalmi Önszerveződés öntudata és az Ifjúság Társadalmi Színpadra való fellépése is ide hajaz. Nekem 68 a bátyám története is, aki „internacionalista segítségnyújtás” címén megszállta Csehszlovákiát, sorkatonaként.
Az elsősorban önmagát „Nagynak mondó” Generáció ugye most ment nyugdíjba. Peter Lauritzen 63 éves korában hagyott itt végleg bennünket, három évvel ezelőtt, mielőtt nyugdíjba ment volna.
Mert a könyv mindig a jelenben nyílik, így ez a kötet is természetesen, ha belelapozok, láthatom, meggyőződhetek arról, hogy Peter európai, még pontosabban „fehérek között egy európai” – ahogy az a József Attila, aki folyton „nemet intett a rendre”, mondta volt Thomas Mann üdvözlésére. Ennek a legkevésbé sem az a bizonyítéka, hogy ebben a kötetben az „európai” vagy az „Európa” szavak feltűnő gyakorisággal fordulnak elő. Ez teljességgel érthető egy olyan ember esetében, aki harminc esztendőn át az Európa Tanács kötelékeiben dolgozott. Teljességgel érthető, ha látjuk a kötetbe foglalt írásokhoz fűzött jegyzeteket, amelyekben elhelyezhetőek a cikk keletkezésének körülményei.
Ennek az európaiságnak a szintén feltűnő gyakorisággal előkerülő kérdések a valóságos bizonyítékai. Egy európai elme nyílt töprengéseinek biztosítékaként. „Mi jelöli ki az ifjúságpolitika helyét jobban az európai országokban, az, hogy egy nemzeti kulturális tradíció és hagyományrend részeként, vagy az, hogy egy párt politikájának a részeként jutnak érvényre?” – kérdezi például „Az ifjúságpolitika struktúrái Európában” c. előadásában, 1993-ban. Ebben a híressé vált „potsdami beszédben” alkotja meg a sokat idézett kormányzati tipológiáját (azt a hat pontot, amelyben a Kormány vagy ’lasseiz faire’, vagy a ’civil társadalom barátja’, vagy ’az ellenőr’, stb.). „Vajon hogyan is érthetjük meg a fiatalok részvételének hatalmi aspektusait a közpolitikák vonatkozásában?” – mondja egyszer csak a „Részvételről – sorvezető kérdések” című 2006-ban, Strasbourgban elmondott eszmefuttatásában. „A hedonizmus és a fogyasztás ilyen ifjúsági kultúrája mellett milyen tér marad a társadalmi és a politikai felelősség számára?” – állít egy kihívást egy 1998-ban, fiatal ifjúságkutatók számára készített írásában.
Peter egyébként mindig válaszol a maga által feltett kérdésekre. Válaszai összetettek, több dimenziót érintőek, vonatkozásainak mélysége van. A válaszaiban soha sem hirdet igét. A válaszaival újabb kérdéseket állít elő és némelyikre hagyja, hogy a hallgatói vagy olvasói maguk keressék meg a maguk helyén a választ. Peter roppant mód tiszteli azt a valóságot, amelyben a hallgatói – olvasói élnek. Az életkörülményeiket, a lehetőségeiket, a bátorságukat, sőt a megalkuvásaikat is. A tisztelete a nyitottságából és a valóságismeretéből ered. Ugyanakkor kijelöl a számukra egy lehetséges utat, időnként ehhez pedig olvasmányokat ajánl, tanulmányutak szempontjait határozza meg, megemlít egy fontos, a projekt-tervezésből ki nem hagyható lépést, amelyről általában el szoktunk volt felejtkezni, szóval tanít, de olyan módon, ahogyan azt már idéztem. Ez a tudás egy gyakorlat-orientált nézőpontból fakad, „praktiko-teoretikus”, mondhatnánk, ugyanakkor a legkorszerűbb társadalomtudományos eredményekre épít. Peter cikkeiben a történeti események ismerete éppen úgy fellelhető, mint a történeti események interpretációinak ismerete (Mert: „mi is az a történelem?” ugye), Ulrich Beckre éppen úgy hivatkozik, mint Bogdan Suchodolskyra. Fejtegetéseinek szellemi horizontja nem ér véget Habermasnál, hanem befogja a 80-as évek jugoszláv (igen!) szociológiai iskolát is (akikről majd később Ő is megtudja majd, hogy hogyan építették fel Milosevicset) és nagyon nagy megértéssel figyeli a „posztkommunista” országok csetléseit és botlásait.
A szellemi dimenziók mellett érdemes észrevenni azt is, hogy ez a tudás, ez a „hozzájárulás” vagy in-put milyen változatos fizikai körülmények között tör utat a gondolatoknak. A szerkesztők minden itt közölt íráshoz fűznek megjegyzéseket, amelyből megtudjuk azt, hogy ez a beszéd egy, a budapesti Európai Ifjúsági Központ egyik képzésén hangzott el (mondjuk, úgy 30 résztvevő előtt), vagy ez a másik egy nagyon jelentős, reprezentatív nemzetközi konferencia 160 résztvevője előtt. Megtudjuk azt, hogy ezt a vázlatot a szerkesztők Peter hátrahagyott iratai között lelték fel és lehet, hogy most válik először ismertté.
Nem is folytatom tovább. Igen, persze ez a kötet emléket állít Peter Lauritzennek, a gondolkodónak, az Európa Tanács köztisztviselőjének (milyen szép ez az angol kifejezés: ’civil servant’!), a BEIK alapító igazgatójának, akik négy évet együtt töltött velünk, Budapesten. De ennek a nemesen vállalható feladatnak a kötet új kihívások állításával tesz eleget. Mert a kötet írásai az ifjúsági munkáról és az ifjúságpolitikáról szólnak. De úgy, hogy a nemzeti megközelítések összességéből egy európai nézőpontból szemlél minden egyes ide tartozó kérdést, legyen szó arról, hogy „mi is az az ifjúsági munka”, egészen addig, hogy mit is gondoljunk arról, hogy „európai ifjúságpolitika”. Egyetlen egy „felesleges” írás sincsen ebben a kötetben. Most láthatjuk csak igazán azt, hogy milyen nemes és milyen mélységű társadalmi feladatnak, ha jobban tetszik így: küldetésnek teszünk eleget akkor, ha „fiatalokkal foglalkozunk”. Ráadásul ez a kötet ennek a munkának (Feladatnak? Életfeladatnak?) minőségi elvégzéséhez bátorítást ad és érzékenyít.
Nem dúskálunk nagyon az olyan könyvekben, amelyek ennyire világosan jelölnék ki az ifjúsági munka európai dimenzióinak mélységeit, mint éppen ez, a Peter Lauritzen gondolatait tárggyá formált könyv. Ha a birtokába jutottunk, ne veszítsük el. Ha majd egyszer magyarul is megszólal, üljünk köré, hallgassuk, beszéljünk róla. Próbáljunk mi is válaszolni a kérdésekre. Ha lehet, közösen, együtt. Rá fogunk jönni arra, hogy amikor ezt a sok kétséget, félelmet, sokszor ismeretek hiányát és beszűkült horizontokra mutató választ adjuk, hogy Európa!!!???, Peter Lauritzen mindig azt mondja nekünk majd, hogy Igen. Európa. Csak így.
