Az előző bejegyzésben megírtam már, hogy hol vagyunk, de azt nem, hogy miért. Arról sem írtam még, hogy egy ilyen európai konferenciának a környezetében vizsgálván hazai dolgainkat az nyilván érdekes tanulságokkal jár. Ebből a környezetből nézvén adottságokat, lehetőségeket, hibákat és tévedéseket nyilvánvalóan másként szemlélhetünk. Ezekről majd nyugodtabb körülmények között kell elgondolkodnunk, semmiképpen sem mellőzve azon kollégáink véleményét, akik éppen most léptek be a térbe. Rita egyenesen Nagyvázsonyból vagy Henni Szegedről például. De, mondom még egyszer: ehhez egy kicsit ülepedniük kellene a dolgoknak.
A konferencia hátterében is egy folyamat van. Szellemi és fizikai folyamat. A most már „Blankenberge I-nek és II-nek nevezett” állomásokat egyrészt a kötetek jelzik, de másrészt ezek a kötetek arra figyelmeztetik majd olvasóikat, hogy a kezdeményezés alapvető indítéka az „ifjúsági munka identitás válsága” volt. Ez a tömörségében frappánsnak tűnő megfogalmazás nagyon eltérő dolgokat foglal össze. Utal arra, hogy az ifjúsági munka meghatározása még mindig nagyon széttartó Európában. Utal arra az európai folyamatra, amelyek a különböző műhelyekben már évekkel korábban megkezdődtek az ifjúsági munka fogalmának tisztázása érdekében. Utal azokra az indítékokra is, amelyek e tisztázási szándék mögött állnak.
Ezek egyik vonatkozási pontja az a törekvés, hogy az ifjúsági munka „foglalja el már végre azt a helyet a ’szociális szakmák’ (social professions) között, amelyet megérdemel”. De ez felforrósítja a vitákat a társadalmi küldetés, rendeltetés dolgai körül. Tanítás, informális vagy nemformális pedagógiai, pedagógiai küldetések vagy szociális küldetések. Az ifjúsági munka azon paradoxona, amelyet Filip Cousseé így foglalt össze: „A működő ifjúsági munka nem elérhető, az elérhető ifjúsági munka pedig nem működik.” Semmi mást nem értett ez alatt, mint azt, hogy azok a fiatalok, akiknek a legnagyobb szüksége lenne egy átgondolt, tervszerű és fenntartható ifjúsági munkára, azok rekednek ki azon lehetőségek köréből, amit az ifjúsági munka elmúlt években kialakult módszertanára építő intézményesített szolgáltatások kínálnak. Hiába van a nagyszerű EVS, ha ezt csak azok a középosztálybéli, nyelveket beszélő fiatalok vehetik igénybe, akik megfelelően beszélnek nyelveket.
Az identitás válság a szakmásodási folyamatokra is hatással van. Ezek pedig nagyon is összefüggenek azzal, hogy társadalmi elismerés, amely – ugye – csakis a küldetés színvonalas megvalósítására épülhet. Ez pedig a feltételek kérdése, amelyekre a fenntartható folyamatok miatt szükségünk van. Erről majd külön írok, itt csak jelzem, hogy ennek az útjai nagyon is eltérőek a különböző európai országokban. Az is egy jelzés, hogy ez azzal kapcsolatos újabb vitákat indukál arról, hogy a szakma jobb „megformáltsága” (sztenderdizálása, professzionalizálása) vajon nem jár-e azzal a veszéllyel, hogy az ifjúsági munka elitizálódik, elveszíti a rugalmasságát, az alkalmazkodóképességét, a sokszínűségét? Az elismertetésért folytatott küzdelmekben sok a hasonlóság az európai országokban és a harcokat sokszor ugyanazon terepeken kell megvívni: az Állam képviselőivel (szabályozások, diplomák, akkreditációk, FEOR-szám) és a szakmán belül, ahol vannak olyanok, akik nagyobb rugalmasságot, több szabadságot és függetlenséget igényelnének, és mindig vannak olyanok, akik nagyobb állami figyelmet, törődést, támogatást kívánnának. Vajon a hatékony ifjúsági munka valami olyasmi, amihez elengedhetetlen az, hogy az Állam (hatóság) elismerje, támogassa, bátorítsa? Vagy éppen ellenkezőleg: ez valami olyasmi, amit csak hagyjanak békén, mert a „jó” ifjúsági munka mindig a fiatalok szükségleteiből indul ki, mindig azokra válaszol és ehhez rugalmasságra, nyitottságra, minél kevesebb ellenőrzésre – mint feltételre – van szükség. Vajon arról beszélünk-e, hogy az ifjúsági munka az alapvetően a civil társadalom iniciatíváinak sorozata és, hogy az lesz majd ennek a „jó” munkása, aki innen érkezik, itt szerzett tapasztalatokat, itt jutott felismerésekhez? Mit jelent ennek a tükrében a „professzionális ifjúsági munka”? És akkor milyen professzió is ez? Ha professzió, akkor ennek nyilván hivatásrendje is van és ennek a részeként például tanulható, következésképpen tanítható is. De ki, mit, mikor, hogyan, mennyi ideig tanít és tanul?
Nos tehát, identitás-válság. Ez a felismerés végül is abban találta meg a megvalósíthatóság útjait, hogy kinyitott egy sokáig zártnak tűnő ajtót, azt, amit a történelmi tapasztalatok titkos ajtajának neveznénk. Nem mintha nem születtek volna korábban olyan munkák, amelyek utaltak volna arra, hogy hogyan is változott az ifjúságkép vagy, hogy mi is volt a cserkészmozgalom története. Ezeknek a műveknek a jelentős része azonban történészek munkája és nem ifjúsági munkával foglalkozók munkája volt.
Mi történik akkor, ha nem a Történelemből kitekintve foglalkozunk ezekkel a kérdésekkel, hanem megfordítjuk a dolgot: az Ifjúsági munka belsejéből nézünk rá a Történelemre. Így már egészen érdekes dolgok alakulhatnak. Ezt a történelemszemléletet a mai gyakorlatunk és a mai dilemmáink formálják. Mert, ugye mi is az a történelem? Mi is az ifjúsági munka? Mi az ifjúsági munka a XXI. századi Európában?
A konferencia egy hosszú és közös gondolkodás eredménye. Ennek az együttlétnek az előkészítését 2007-ben kezdték meg flamand kollégáink! Blankenberge I és II tipikus, nagyszerű szakértői konferenciák voltak. Jelentős egyetemi háttérrel, de ugyanakkor az ifjúsági munka nagyon összetett ismeretével rendelkező szakértők jóízű találkozása. Szellemi kihívás, hogy a gyakorlati munkájuk során szerzett tapasztalatokat hogyan is formálhatják át arra az egyetemi nívóra, ahonnan már társ-szakmák képviselői is meghívhatóak. Pillantsuk csak rá egy-két életútra! Howard Williamson utcai ifjúsági munkásként kezdte, ifjúsági klubokban biliárdozott lecsúszott családok gyermekeivel és ragadott gitárt, a társadalmi normák bonyolult útvesztőiben eltéved fiatalokat kísért börtönbe vagy onnan kiszabadulván „az életben”. Most a Glanmorgan University tanára, Dr. HW, Őfelsége és az Angol Birodalom Lovagja. Professor Maurice Devlin először kiscserkész volt, aztán önkéntes képző, cserkészvezető az ír cserkészmozgalomban. Most a Maynooth University egyetemi tanára, már 20 éve a szociológiai tudományok doktora. Filip Cousseé a ghenti egyetemről, hasonló történet. Miriam Teuma (Málta), most éppen afrikai projektben merül nyakig, miközben az 5 éves (BA+MA) ifjúsági munka képzés alapító-tanára az egyetemen. Nem is sorolom tovább. A tapasztalatoknak egy nagyon széles határok között kirajzolható erőtere, ahol a személyes elköteleződések rendkívüli mértékben támaszkodnak a tapasztalatokra. Mindegyiküknek a lehető legközvetlenebb kapcsolata van azokkal a szakmai folyamatokkal, amely a fiatalokkal a lehető legközvetlenebbül foglalkozók körében zajlanak. Részesei a dilemmáiknak, a válaszkereséseiknek. Kormányok, nemzetközi szervezetek vezető tanácsadói e mellett, jelentős projektek részesei.
(a képen Dr Professor Howard Williamson)
