A Konferencia első napja az ismerkedések, valamint a terek megjelölésének és a szervezeti pozíciók kijelölésének az ideje volt. Az uniós intézmények, az uniós tagországok kormányainak képviselői, a European Youth Forum képviselői mind bizonyos előzetes elképzelésekkel érkeztek ide – többük bizonyára azt is tudta már, hogy a Konferencia milyen eredménnyel zárul, vagy azt, hogy a lehetséges záródokumentumban milyen irányok rajzolódnak ki a további döntések számára. A konferencia munkanapjai persze előre nem látható és előzetesen nem tervezhető eseményeket is hozhatnak, amelyek ezeket az előzetes várakozásokat akár felül is írhatják. A szervezők alapvető feladata az, hogy ezeknek a lehetséges kockázatoknak a bekövetkeztét megelőzzék, elhárítsák, valószínűségüket csökkentsék. Az Európai Unió gyakorlatában ez az adott konferencia szervezőire hárul, akiknek ráadásul megfelelő körülményeket kell teremteni ahhoz is, hogy a konferencia résztvevői kellő teret érzékelhessenek gondolataik, ötleteiket, rögtönzéseik kifejtéséhez is. A Jó Európai Konferencia azt tulajdonképpen Terek szervezése és biztosítása ahhoz, hogy a Résztvevők eltérő igényei és szükségletei Mind és együtt futhassák meg a maguk pályáját. A Konferencia résztvevőinek elégedettségét éppen itt lehet(ne) mérni a leginkább: „kellő hely és idő állt a rendelkezésedre ahhoz, hogy kifejthesd a gondolataidat?” Igaz az is, hogy inkább azt szoktuk megkérdezni tőlük, hogy „elégedettek voltak a konferencia technikai körülményeivel?” – és az erre a kérdésre adott lehetséges válaszokból vonunk le következtetéseket (…)

A terek megjelölésének műveletei ennél azért nehézkesebben, rugalmatlanabbul alakultak. A Konferencia programjában az első napon Gödöllőn, a második napon a Budapesti Gazdasági Főiskolán jelölték ki a szervezők a tereket – ezek mind a fizikai, mind a szellemi távolságok miatt eléggé messze vannak egymástól. Itt a Gödöllői Kastély, ebben a szókapcsolatban Mi, magyarok mennyi mindent látunk, tudunk és mennyire más lehet ez egy külföldi résztvevő számára! Mi büszkék vagyunk arra, hogy a mi körülményeink között felújított Kastély immáron bejárható, használható, látható. Mi tudjuk, hogy a Lovardát úgy egy-két hónap alatt hozták rendbe (és dicséret jár minden kőművesnek érte) – de mi azt is tudjuk, hogy itt a Vörös Hadsereg rongálta szét az értékeket és nem a Háború, nem az Államosítás, nem a Trónfosztás. Külföldi szemmel ez talán még szép is, hogy „így ápolják a Magyar Köztársaságban a Királyság hagyományait”, vagy legalábbis érdekes. Nekünk újságot olvasó magyaroknak ez közbeszerzés, át nem gondolt tervezések, meg- vagy meg nem adott forrásoknak a hosszú gyűjteménye. Adófizetők háborgása, helyiség és országos, provinciális és emelkedett összekapcsolódása egy immáron ki nem bogozható csomóban. Ez a csomó pedig itt van, Kastély, látogatható – ott voltunk valamennyien.

Ehhez képest a második nap alapvető funkciója az tehát, hogy elvégezzük azt a munkát, amelyet egy ilyen típusú konferenciának el kell végeznie. Konferencia? A www.businessdictionary.com meghatározása szerint „egyének vagy szervezetek és intézmények képviselőinek olyan nagyobb szabású összejövetele, amelyet egy adott tárgy vagy a közös érdeklődés által kijelölt tárgy megbeszélésének érdekében szerveznek”. Vagy valami ilyesmi. A magyar www.rendezvenyszervezo.hu honlap nem bíbelődik a tartalomra utaló meghatározással. Keresésünk eredménye ezt az első mondatot „dobja” elénk: „A konferencia igen összetett rendezvény, ennek megfelelően a konferenciaszervezés szerteágazó folyamatok precíz összehangolását, felkészült, gyakorlott szakmai stáb több hónapos elhivatott munkáját igényli.(…)” Egyéb – elsősorban angol – meghatározások még arra is utalnak, hogy a Konferencia fogalma a Protestáns (és Metodista) Egyházak gyakorlatában meghonosodott gyakorlat, olyan helyzet, amikor emberek találkoznak azért, hogy céltudatosan, célra irányultan megbeszéljék Közös Dolgaikat. Van tehát tanulmányozásra érdemes dolog már a Konferencia fogalmával kapcsolatban is – ha ehhez még a rutinokat is hozzátesszük, érdekes eredményekhez juthatunk!

Ilyen rutinok természetes módon alakultak ki az Európai Unió együttműködéseiben és kialakulásának a hosszú folyamatában is. Ezeknek a konferenciáknak az egyik gyökere a nemzetközi együttműködések demokratikus politikai hagyományaiból táplálkozik, a másik gyökere pedig az akadémiai hagyományokból, a szakmai konferenciák közös hagyományrendjéből merít. Itt azért meg kell említenem azt is, hogy az európai Ifjúsági Ügyekben ezeknek a rutinoknak a kialakításához az Európa Tanács is hozzájárult, hiszen ez a szervezet már jóval az EU létrejötte előtt olyan Konferenciákat szervezett, amelyeken kormányzati és úgynevezett ifjúsági delegátusok találkozója történt meg – egy azonos cél megtárgyalása, megvitatása érdekében – és ezeknek a konferenciáknak az előkészítésében jelentős szerep hárult az ún. ’co-management’ struktúrákra is. De ez csak egy fogalmi értelmezésre ráutaló kitérő, vagy eltérés a tárgytól – egy adott konferencián nem kell ezzel foglalkozni. A Karaván halad. 

Az előző posztban – kissé vázlatosan – megemlítettem, hogy a Mi Konferenciánk kereteit a „strukturált párbeszéd intézménye” és EU Elnökségek (ti. a trio) programja jelölte ki. Ez a „párbeszéd” a formátumot, az Elnökség a Lehetőségeket adta-kínálta ehhez. A lehetőség ráadásul az ún. „eutrió” folyamatból táplálkozott, a spanyol-belga-magyar elnökségi folyamatok közös összehangolásának folyamára, amely időben másfél esztendőt fog keretbe. Formátum ebben az esetben a résztvevők névsorában intézményesedik, a lehetőség és a fő gondolati keretek a konferenciát megelőző, előkészítő tárgyalásokban. Így a magyar félnek is kellő idő áll(t) a rendelkezésére ahhoz, hogy a kötelező, az ajánlott, az aktuális és a lehetséges feladatok arányait kialakítsa, ehhez képest az energiáit és erőforrásait az elvégzendő feladatokra koncentrálja. Az a szervezők örök titka marad majd, hogy volt-e lehetőségük arra, hogy kellő és elegendő időt és energiát fordítsanak azokra a feladatokra, amelyeket ilyenkor mindenképpen el kell végezni. (…)

Ez a résztvevők szempontjából mindegy is – mint erre utaltunk volt. Aki itt van, most „dolgozni” akar: beszélni és beszélgetni, kijelenti és mások kinyilatkoztatásaira hallgatni, együtt akar ülni egy körben azért, hogy mindezt átélhesse, hozzá akar szólni ahhoz, amiért itt van, képviselni akar valamit, ami a sajátja vagy ami közösen azoké, akik ide küldték. Így rögtön a dolgok bonyolult kellős közepébe találjuk magunkat.

Hogyan is lehet elmesélni egy ilyen munkafolyamatot? A Budapesti Gazdasági Főiskola Markó utcai épületében vagyunk ezen a napon. Patináját gondos felújítás csillantja fel. Budapest „aranykorának” idejét. Iskola ez – a munkacsoportok tantermekben dolgoznak. A tanterem akkor is az, ha a bútorok szabályos elrendezése most megváltozik és némiképp nemformális kereteket teremt. A termekben van tábla, de van flipchart is. A termekben van – a belső udvarra néző – ablaka, de van benne kivetítő (’beamer’) és vetítő vászon is. A XIX. és a XXI. század találkozásának létrejöttében a XX. században születettek közvetítenek. Azok, akik a munkacsoportokba belépnek.

A Megfigyelő Krónikás vándorol a termek között. Aki nem volt ott, annak a helyzet leírásaként az mondaná, hogy „látsz embereket, látsz csoportfolyamatok irányítóit, látsz és tapasztalsz beszélgetéseket, láthatsz módszereket ahhoz, hogy hogyan kezdődjék egy beszélgetés egymást eddig nem ismerő emberek között, láthatsz megoldásokat arra, hogy hogyan lehet egy látszólag ezernyi irányba széttartó beszélgetést egy irányba tartani” – talán így mondhatnánk. Ezt látjuk.

Itt azt is el kell majd mondani, hogy a munkacsoportokat egy magyar és egy, az Európai Ifjúsági Fórum által kijelölt képző, másképpen facilitátor[1] vezette. Örömmel láttunk közöttük a magyar ifjúsági munka kiváló képviselőit, kiváló hölgyeket, akik igazán nagy szakmai biztonsággal uralták a rájuk háruló feladatokat. Mind hölgyek voltak, a munkacsoportok vezetői között egy „úr” sem akadt, bizony! Aztán majd másnap, a záródokumentumot szövegező team tagjai között mindenki (idősebb) „úr” – ez bizony kicsit furcsa volt! (Egy európai konferencián nem lenne baj a szokottnál jobban figyelni a társadalmi nemi szerepekre! …)

A munkacsoportok beszélgetései gondolatokban, megközelítésekben nagyon gazdag beszélgetések, gondolatcserék voltak! Ezekbe a beszélgetésekbe bele-belehallgatván talán megengedhető, hogy azt mondjuk, hogy arról szóltak, hogy hogyan is látszik az a bizonyos európai munkapiac a résztvevők oldalnézetéből. Sok európai politikus száll a választások ringjébe azzal az ígérettel, hogy „több munkahelyet!”, miközben a munkacsoportokban részt vevő fiatalok véleménye arról szólt, hogy „mi is az a munkapiac?” Sok európai politikus mondja azt, hogy a „fiatalok munkanélküliségét kezelni kell!” – miközben a munkacsoportokban résztvevő fiatalok arról beszéltek, hogy „mi is az, hogy munka?” Sok európai politikus szeretné, ha azok/ezek a politikai vágyak valóra válnának – a munkacsoportokban dolgozó fiatalok megkérdezik azt, hogy „mi is az a politika?” (ti: mit segít nekünk, mit segít az rajtunk…) Egy, a Politikai és a Civil Társadalom közötti láthatatlan párbeszéd zajlik az első síkon az Európai Unió „Strukturált Párbeszéd Programja” jegyében.

Ennél is tovább kell néznünk azonban. Sokkal tovább. Az egyik kulcskérdés az, hogy „vajon az Iskola fel tud készíteni arra, hogy helyt álljak a munkapiacon?” Minden európai kormány erről beszél. Régóta. Mégis, mi történik? Az iskolában megszerzett végzettségek, majd tovább: készségek és képességek nem garantálják a munkapiacon való elhelyezkedést. Úgy tűnik, hogy a sokat emlegetett szociális kompetenciák dolga az inkább az egyéni megoldásokat támogatja – segítségükkel Én jobban boldogulok, mint a Többiek. Miközben Tömegoktatásról beszélünk.

A Család korrekciós szerepe. Van Család, „akinek” (amelynek?) határozott jövőképe van – már hogy az utódokat illetően. Milyen információkra támaszkodhat egy ilyen „családi modell”? Ki mondja meg azt a Családnak, hogy milyen „kurrens” szakmák vannak éppen most a munkapiacon? Családi tradíció? Folytatni a hagyományokat? Mit ér az mostan? Elmondott tapasztalat: „szektoronként eltérő” – értsd: más jogászok, más az orvosok, más a tejtermelők esetében. Valaki kérdezi: „más példák nincsenek?” – hogyan is állunk „a pályaválasztás tudatosságával”? Valaki vitába keveredik azon a megjegyzésen, hogy „minden szakma becsületét helyre kellene állítani. A munka becsületét kellene helyre állítani.” Ez úgy hangzik, mintha egy politikus mondta volna. Aki mondja egy 21 éves litván fiatalember (orosz) – és mondja, csak mondja.

Valaki feldobja azt, hogy „ki az, aki ennek a tudatosságnak a kialakításában segíteni tud?” Itt kerül elő az ifjúsági munka. Lehetőségei, adottságai, küldetései, körülményei. Nem meglepő, ha most arról beszélgetnek, hogy az „ifjúsági munkának jelentős szerepe van a szociális kompetenciák kialakításában”. Mindjárt oda érünk majd ahhoz, hogy az ifjúsági munka egy olyan szektort kínál, amelyet foglalkoztatási szempontból a politikai társadalom ki- és elfelejtett! Aztán oda érünk és megállapítjuk, hogy „az ifjúsági szervezeteket sokkal jobban kellene támogatni!” … annak érdekében, hogy ezt a „munkapiaci felelősséget” betölthesse.

Itt veszünk majd egy mély lélegzetet.

Folytatjuk majd ezt. Másképpen. (A fotók a munkacsoportokban készültek. Az Iskolában.)