Nem is kell a Konferencia szavainak homokját átszitálnunk ahhoz, hogy aranyrögökre találjunk. Ott csillognak a munkacsoportok elnevezésében. Minden kulcsszó megvillan itt, hacsak egy váratlanul ide beeső fény okán is. Az Open Space-en (a munkacsoportok munkájának közbenső fázisát bemutatni hivatott agórán) egy litván fiúval keveredek váratlan vitába arról a mondatról, hogy „helyre kellene állítani a munka becsületét” (nem szó szerinti fordításban). Ő köti az ebet a karóhoz, azt állítja, hogy az „emberek azért nem dolgoznak, mert a munkának nincsen becsülete”. Ha tudná, hogy visszhangzik ez a kijelentés a magyar fülekben! „Az én országomban” – mondja. Tényleg. És az Én országomban? Milyen munkatapasztalatokat lehet szerezni Litvániában? Magyarországon? Spanyolországban?, ahol a fiatalok munkanélkülisége évek óta statisztikai magasságokat döntöget az Európai Unió országainak összevetésében. Azt kérdezem Tőle, hogy „mi a helyzet a vendégmunkásokkal”? Kiderül a válaszából, hogy kérdésem idejét múlt, történelmietlen és a litván valóságtól végképpen elrugaszkodott. A litván munkapiac problémája az oroszok jelenléte. Így vagy úgy. De ki végzi el a piszkos munkát?

A gazdasági menekültek áradása Európába. Ennek a korszakai. A német „Wunderwirtschaft” és a jugoszláv, a görög, a török vendégmunkások. A hatvanas-hetvenes években német cégek toborzóirodákat működtettek és hívták a vendégmunkásokat (lehet, hogy hívtak volna magyarokat is, ha akkoriban lehetett volna). A vendégmunkás elvégezte azt a munkát, amelyet az akkoriban gazdagodó és gyarapodó Hansi vagy Seppi nem akart már elvégezni. Aztán ez az egész új szociális, kulturális és politikai dimenziókat kapott. A gazdag nyugat-európai országok felfutását még az EU létrejötte előtt a vendégmunkások áradata (is) formálta-alakította. Az Unió perifériáján vajon milyen folyamatok zajlanak? Most? A globális tőkemozgások idején? Van-e reális képünk az európai munkapiaci folyamatokról?

Egy másik munkacsoport „a diszkrimáció elleni küzdelem”-nek szenteli az idejét. A hátrányos megkülönböztetés új dimenzója szigorúan munkapiaci. Ha a munka a társadalmi boldogulás alapja, mintegy kiindulópontja, ha ekközben egyenlőséget ajánlunk és tisztességes versenyt a hozzáférésekhez, miért beszélünk újra és újra arról, hogy a hozzáférés lehetőségei sem egyformán adottak az ott tartózkodók számára? Nyilván azért, mert érzékeljük, hogy éppen a hozzáférések oldaláról korlátozottak a lehetőségek. Az emberibb élet reményében Európát választók a XXI. században reménytelen helyzetekből menekülnek és Reményt keresnek itt, miközben ez a Remény egyre szűkösebb lehetőségeket kínál. Ezen a talajon hajtottak ki a Romlás Virágai. Pim Fortyn Pártja Hollandiában, Le Pen mozgalma Franciaországban, a dán újfasiszták menetelése. Az, hogy mi a helyzet a munkapiacon, bizony megmutatja azt, hogy milyen állapotban van egy társadalomnak az emberi méltóságra érzékeny immunrendszere. De ezt Magyarországon sem kell mondani. Látható.

Egy másik munkacsoport az „iskola és a munkapiac átmenetei”-vel foglalkozik. Ez is jó kérdés. Ez is kulcsszavak sokaságát hívja elő. Mit csinál az iskola? Hogyan látja az iskola a munkapiacot? Vajon az iskolai képzés tényleg a munkapiaci boldogulásra készít fel – vagy éppen ellenkezőleg, egyenesen akadályává válik az adott munkapiacon való boldogulásnak? Konferenciánk ifjú résztvevői persze nem ásnak – nem is áshatnak – ennek a problémakörnek a mélyére, de azért megjegyzik: „az iskola és a munkapiac között megszakadt a kapcsolat”. Csak azért, hogy tovább tűnődhessünk ezen a következő munkacsoport találkozóján, ahol a „kompetenciák elismeréséről” esik szó. A résztvevők egy része szerint az iskola csak bizonyos, nagyon szűk tartományba eső kompetenciát tanít „át”, mások azt mondják, hogy az úgynevezett „szociális kompetenciák” elsajátításának alapvetően a civil társadalom az intézménye és éppen ezért lenne nagyon fontos, hogy azt a munkát, amelyet ez a civil társadalom végez, végre jobban elismerje az Állam, amely egyébként az Iskolát minden különösebb tűnődés nélkül jelentős költségvetési összegekkel ismeri el. „Miért nem támogatják jobban az ifjúsági szervezeteket?” – fordítják így a kérdést egy másik munkacsoportban. Ez a felvetés sem új, de ebben az összefüggésben és szövegkörnyezetben persze nagyon is vitára ingerlő. Ez a vita pedig nagyon messzire, a Konferencia horizontjain messze túlmutató távolságokra vezetné a tekintetünket. Itt csak annyit emelünk ki, hogy érdekes dialógus bontakozott ki arról, hogy miért védi az Iskola a maga bástyáit a Nemformális Képzési módszerektől oly hatékonyan? A Társadalmi Tanulás és az Irányított (tantárgyközpontú) Tanulás, a Közösségi és a Hierarchikus Tanulás közötti dilemmák bizony előkerültek itt is!

Csak, hogy gyorsabban lezárhassuk ezt a fejezetet, erre a faliújságra tűzök néhány megjegyzést.

Magyarország még soha sem volt házigazdája ilyen szintű Európai Ifjúsági Konferenciának. Üdvözlet tehát mindenkinek, aki ebben az események előkészítőjeként, szervezőjeként részt vett! Jó tanulság, hogy e résztvevők értették és érezték feladatukat, felelősségüket. A munkacsoportok magyar facilitárorait jó volt látni ebben. Az volt az (én) érzésem, hogy itt van, itt nyeri el formáját az a szakmai generáció, amely európai dimenziókban már otthonos és amely képes az átültetés műveletein túl a kezdeményezések műveleteire is. Csak azt szeretném rögzíteni itt, hogy bárha megmaradna Közöttük az együttműködés, a Kapcsolat, az Közös Gondolkodás és Cselekvés képessége. Alkalmasak erre!

Egy ilyen európai konferencia tanulási folyamat is egyben. Tanulási folyamat mindenkinek, aki ebben részt vesz. „Csak az tud másokat tanítani, aki képes arra, hogy másoktól tanuljon” – mondta Peter Lauritzen egyszer-másszor. Kár, hogy a Magyar Kormány képviselői nem éltek ezzel a tanulási lehetőséggel. Azért kár, mert közben minket tanítani akarnak. Az ifjúsági ügyekért felelős államtitkárt a konferencia megnyitóján láttuk egyszer, az ügyek valóra váltásáért felelős főosztályvezetőt kétszer is, mert Ő ott volt a záróeseményen, ahol hozzászólását azzal a magyarul nagyon szép, azonban angolul kissé esetlen fordulattal zárta, hogy „Isten áldja magukat” / ’God bless You.’ (…) A Magyar Kormány távolságtartása ezen az eseményen eléggé szembetűnt. Pedig az Eseményt a Magyar Kormány meghívására abszolválták a résztvevők.

Csak az ilyen tanulási folyamatokban való részvétel segítségével tanulható meg az, hogy hogyan képviselhetjük az érdekeinket egy nemzetközi-európai térben és az is, hogy ebben a térben mit is jelentenek a szavak, a szavak hitelessége. Ez a hitelesség személyes ügy is. Mert azokból a kulcsfogalmakból, amelyekről, mint aranyrögökről írtunk, ha aranyrög, beolvasztható és Kulcs önthető belőle. De az aranyrög kinyeréséhez bizony szitálni kell, szavakat szitálni kell, hogy megtaláljuk. A Kulcs pedig majd csak a megtalálása után lesz önthető.

Így van ez. Jelentős és fontos konferenciát tartott Magyarország a fiatalok és az európai munkapiaci viszonylatában. Sajnálatos, hogy ezt éppen a gondolatoknak, akcióknak, egyéni aktivitásoknak helyet, teret adó ország nem vette észre. Csak vessenek egy pillantást az eutrio hivatalos honlapjára. Európai polgárok – magyar adófizetők.