Választási kampány idején:
Fortélyos félelem igazgat vagy valami más …?
Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt feltételezem, nemcsak a négy évenként egyszeri választópolgár követi érdeklődéssel a választási kampány eseményeit. Azt gondolom, hogy néhány szakmacsoportban bizonyára még ennél is nagyobb érdeklődéssel figyelik a választási kampány eseményeit és a kampány-üzeneteket Magyarországon. Elsősorban azokra a szakmacsoportokra gondolok itt, akik közalkalmazottként végzik a munkájukat és egyéni és szakmai sorsukat a választások eredménye a lehető legközvetlenebbül érintheti. Ők azok, akiken mindig mindenki spórolni kíván, ők azok, akiket takarékosságra – és ezzel sokszor hallgatásra - intenek és ők azok, akik munkájuk keretfeltételeit meghatározó intézmények, előírások, törvények, szakmai eljárások változásaira tapasztalataik alapján biztosan számíthatnak, hiszen ez eddig minden választás után, mindig bekövetkezett.
Például a tanárok bizonyára kíváncsiak arra, hogy vajon változnak-e munkájuk keretszabályai, adnak-e több adminisztratív feladatot nekik a változások? Változik-e az oktatásfinanszírozás és vajon hogyan teljesül az az ígéret, hogy „több pénzt az oktatásba!”. Elképzelhető, hogy érdeklődéssel várják azt is, hogy ki, kivel, hogyan, mikor és milyen módszerekkel fogja teljesítményüket értékelni? Vajon azok a szakmai és társadalmi kihívások, amelyekkel naponta meg kell küzdeniük az osztálytermekben, vajon ideologikus vagy szakmai keretek között válnak politikai tárggyá?
A szociális munkások talán kíváncsiak arra, hogy változnak-e a szociálpolitika főbb megközelítései és perspektívái (mert ezek minden esetben a győztes politikai párt filozófiájához, vagy más szavakkal: társadalomképéhez lekötöttek), ezzel együtt vajon átalakul-e az intézményrendszer? Mi történik majd a munkanélküliek ellátásában? A „megszorító intézkedések” részeként elvett 13. havi nyugdíj helyébe mikor, hogyan, milyen kompenzáció, milyen nyugdíjrendszer lép? Mivel, milyen eszközökkel kell majd nekik dolgozniuk a jövőben? Kikkel kell új ismeretséget, új szövetségeket kötniük?
A közművelődésben dolgozók és az állami mecenatúrától függő kultúra-közvetítő intézmények munkásai talán egészen másra várnak. Néhányuk bizonyára arra, hogy a művelődés előtti „köz” előtag a XXI. századi körülmények között újraértelmeztessék végre, amely persze ma már nem is annyira pártpolitikai, mint inkább társadalompolitikai kérdés. A magas-kultúra sáncai mögött író és költő, képben és hangokban fogalmazó, mozdulat-varázslatokkal tereket áttörő és tereket egyesítő, gondolkodó és reflektáló képviselői talán még mindig az alkotói nyugalmat biztosító intézményes feltételekről és ebben az Állam szerepéről tűnődnek. Az is elképzelhető, hogy néhány egymástól is elszigetelt szakmai műhelyben azon gondolnak, hogy mi is a szerepe a kultúrának (a közművelődésnek és a tömegkultúrának) most és itt, az egyidejűleg „európaizálódó” és egyesek szerint közben „balkanizálódó” de az európai kontinenssel végül is együtt „globalizálódó” Magyarországon. Ők mindannyian talán kissé sandán lesik szemük sarkából azt, hogy a választásokon versengő politikai pártok mit is képviselnek kulturális ügyekben. Talán azt óhajtják, hogy inkább semmit se képviseljenek … és hagyják őket békén, ők meg majd csak boldogulnak valahogy. …
Mire várnak ebben a társadalmi-politikai szövegkörnyezetben vajon az ifjúsági munkával foglalkozók, az ifjúságsegítők? Szűkebb keretek között értelmezik-e a várható eseményeket vagy tekintetüket magasabbra, szélesebb horizontokra emelik? Az foglalkoztatja-e őket, hogy milyen lesz az a minisztériumi szerkezet, amelynek be kell fogadnia az ifjúságpolitikát is, vagy az érdekli őket, hogy mi lesz a Mobilitás, mint háttérintézmény sorsa? Azon tűnődnek-e, hogy változatlan támogatásokra, pályázati eljárásokra kell-e számítaniuk a jövőben, vagy arról töprengenek, hogy folytatódnak-e azok a szakmai folyamatok, amelyeket eddig elsősorban az állami szerepvállalásra függesztettek fel? Gondolkodnak-e vajon azon, hogy ebben az európai társadalmi térben a magyar társadalom cseppfolyós és széttartó ifjúságképe helyébe vajon egy határozott körvonalú és korszerű ifjúságkép kerül-e?
Nem tudjuk ezt. Nincsen ugyanis képünk az ifjúságsegítői térben mozgók szakmaképéről. Még azt sem tudjuk biztosan, hogy hány embert is érintenek a kérdéseink. Mintegy 100 ifjúsági referenst (köztisztviselőt), 300-400 elkötelezett egyesületi vezetőt, két-három tucatnyi tudatos hallgatót a felsőfokú szakképzésben vagy a felsőoktatás műhelyeiben. Az ismerős arcokat? Vagy azokat is, akiket kortársként korosztályi társaik érdekelnek?
A pártok média üzenetei ’en bloc’ mindenkinek szólnak. A média ezeknek az üzeneteknek a fő csatornája most és ráadásul a média-moderátorok is dekódolják az üzeneteket, bár – szerintem - nem ez lenne a dolguk. (Most mennyien valósítják meg itt önmagukat, életük lehetőségeként!…) A túlzajos csatorna megváltoztat(hat)ja az üzenetet. Redundáns csatornából csak redundáns üzeneteket dekódolhatunk. A „dekódoló” soha sem redundáns. (Ma véleményem szerint a magyar médiumok indokolatlanul zajos, üzeneteket torzító, redundáns csatornák.) Ne felejtsük el, hogy a fiatal választók is média-fogyasztók. Rájuk is zuhognak a hírek, őket is meg kívánja nyerni valamelyik politikai erő a hívének, vagy legalább is arra akarja rávenni őket, hogy reá szavazzanak. (Ez nagyon is kérdése kell, hogy legyen az ifjúsági munkával foglalkozóknak.)
Az üzenetek azonban nem azonosan szólnak, nem egyformán visszhangzanak a különböző szakmacsoportokban, na pláne másképpen, ha még redundánsak is. Másképpen visszhangzanak ugyanazok a szavak a szakmai, mint a kocsmai terekben. (Mi a szakmai tér a mi munkánkban? Egy konferencia?) E szakmacsoportokban még az is megengedhető, ha azt kutatják, ki lesz majd a miniszterük, államtitkáruk, ki vezeti majd az egyik vagy a másik számukra fontos szakmai intézményt. Uram bocsá’, számukra még talán az is érdekes, hogy milyen lesz az a kormányzati szerkezet, amelyben az ő szakmai képviseletüket kell elhelyezni. E szakmacsoportokban információk híján ilyenkor hiedelmek, pletykák, ráolvasások bukkannak fel, kivetített vágyak, homályos félelmek, szorongások az ismeretlentől és … az ismeretlen embertől, aki egy demokráciában egyszer csak arcot és karaktert kell, hogy adjon irányultságoknak, felfogásoknak, cselekvéseknek. Mert a demokrácia viszonyai nem elrejtik, hanem felnagyítják a személyiség vonásait… is. A szakma pedig sokszor azt gondolja, hogy ez az ember Őt képviseli és szívesen helyezné belé a bizalmát. Már tudniillik, azt a „szakmait”.
Egy szakmai csoport nagykorúságának végül is az az igazi bizonyítéka, ha belső viszonyait és személyi együttállásait nem töri szét, nem morzsolja össze egy választási kampány. Mert végül is az a végső kérdés, hogy ki milyen szakmai értékrendet képvisel abban a leendő Országgyűlésben, Kormányban, Országos Intézmény élén. Ezt a szakmai értékrendet azért egy szakmai körnek kell(ene) továbbítania, amely kellő meghatalmazással rendelkezik ennek a képviseletére. Egy magában bízó szakmai csoportnak tulajdonképpen tudnia kellene, hogy a szakmai szempontok képviseletére Ő tudja a mindenkori szereplőket figyelmeztetni. Egy szakma ebben az eljárásban a szakpolitikusokra függesztené a tekintetét, ha be tudja azonosítani őket.
Jól bejáratott szakmai köreinkben egyébként persze nem feltétlenül kívánjuk a változtatásokat. Annak örülnénk leginkább, ha ez rajtunk kívül és, ha lehet, nélkülünk történne meg úgy, hogy a személyzeti változások ne zavarják össze az olyan nehezen és olyan hosszú ideig, kitartóan kiépített szakmai network-jeinket. A politikai változásokat szívesen hagynánk meg azoknak, akik a pártpolitikai sáncok mögül vívják meg a változások és változtatások küzdelmeit. Pedig változtatni szükséges – és ezt egyikünk sem tagadhatja. Ott kívánunk lenni a változtatások folyamataiban a magunk szakmai véleményével és meggyőződésével – ezt az elemi igényt pedig a szakpolitikusok sem tagadhatják el tőlünk. Ráadásul ez a saját érdekükben is áll. Hogyan másképpen teljesíthetnénk be küldetéseiket és feladataikat?
Azt gondolom, hogy ha egy szakmának minél biztosabb értékrendje van, ha hivatásrendje kialakult és megállapodott, akkor annak a szakmának a választások nem rengetik meg a főbb szakmai tartalmait. Szilárd szakmai sztenderdek mellett miért lengene ki a politikai mozgásokra érzékeny inga? Politikai változások soha sem írhatják felül a szakmai sztenderdeket mondanánk szívesen, ha nem láttunk volna már ezzel ellentétes példákat az elmúlt évtizedekben Otthonunkban, Hazánkban.
Vajon kialakult-e az ifjúsági szakmában ez a szilárd szakmai értékrend? Számolhatunk-e ezzel most? Ha igen, hogy és hol fog ez a szakmai értékrend megnyilvánulni? Kik által nyilvánul majd meg? Ha nem, mi minden kell ahhoz, hogy ez a szakmai értékrend kialakuljon, megszilárduljon, intézményesüljön a politika tereiben is? Erről bizonyára beszélnek majd a „Település is Ifjúsága” konferencia jövő heti összejövetelén is. Legalább is reméljük ezt. Reméljük, hogy az ifjúsági munka tereiben tartózkodók tudatosan készülnek a választásokra.
Egy mozzanatot ragadok ki most a példa kedvéért a sok lehetségesből és ez a szakpolitikusok kérdésköre. A politika térben a szakmai értékrendek képviseletéhez szakpolitikusokra is szükség van. Ha visszatekintünk az elmúlt húsz évünkre, azt fogjuk majd látni, hogy egyetlen, most a választásokon versengő politikai pártnak sincsen olyan ifjúságpolitikusa, akit szakpolitikusnak tekinthetnénk. Olyan szakpolitikusnak, aki tisztában van azokkal a szakmai folyamatokkal, amelyek a „végeken” zajlanak, ott, ahol a szakma a fiatalokkal és fiatalokért működik együtt a mindennapokban. Olyan, aki követi a szakmai körök szakadatlanul zajló változásait.
Ha visszatekintünk ez elmúlt húsz évünkre, azt látjuk majd, hogy az „érintkező szakmacsoportokból” nagyon sokan járultak hozzá ahhoz, hogy egy új szakmát teremtsenek. Ifjúsági együttüléseink névsoraiban tanárok, népművelők, közösségszervezők, szociális munkások, köztisztviselők hosszú névsora… hosszabb névsora, mint az ifjúságsegítőké vagy az ifjúsági referensekéi… Ebben a névsorban erős fényű lámpással is nehéz lenne párthoz tartozó szakpolitikusra világítani. Hogyan állunk ezzel most, 2010-ben?
Az elmúlt húsz év magyar ifjúságpolitikusai (itt most kötött fogalom: miniszterei, politikai államtitkárai) ezektől a „végektől” távolról érkeztek a posztjukra. Feltétlenül érdemes lenne egyszer azokat a személyei konstellációkat is megvizsgálni, amelyek a magyar ifjúságpolitikai teret jellemezték az elmúlt két évtizedben … Ez is egy olyan kritérium, amely része kell, hogy legyen a sztenderjeinknek – és erre is visszatérünk a későbbiekben.
Lehetséges, hogy majd meg fogjuk állapítani, hogy a demokrácia első éveiben a kormányzati szereplők (itt: az államigazgatási apparátus) körében a személyzetet a szakpolitikai előélet határozta meg és ez alapvetően annak az ÁISH-nak a személyzeti körére épült, amely állami hivatalt 1987-ben hozták létre, majd 1988-ban meg is szüntették. … A rendszerváltó apparátusban, a Miniszterelnöki Hivatalban is ez volt még domináns, míg a politikusi körben alapvetően a pártpolitika konstellációk és ezen belül egy sajátos „maradék-elv” érvényesült. Az 1994-1998-as politikai ciklusban, a megkettőződött államigazgatási struktúrában egy szakmai és egy múlt-mozgalmi elv érvényesült párhuzamosan. Végül a pártpolitikai értelemben jobban beágyazott mozgalmi irányultság érvényesült, amely rányomta a bélyegét az ifjúsági érdekegyeztetéssel és finanszírozási elvekkel és gyakorlattal kapcsolatos felfogásokra. 1998-2002 között egy olyan szerkezet alakult ki, amely magába rejtette annak a lehetőségét, hogy intézményes, a folyton-folyvást kilengő pártpolitikai ingától függetleníthető folyamatok induljanak el, amelyek majd előbb vagy utóbb a szakmai alapon történő személyzet-választáshoz vezetnek és ennek a jelei már tapasztalhatóak voltak az újonnan felálló Regionális Ifjúsági Szolgálatok személyi rekrutációjában. Az ifjúságpolitikai politikai irányításban egy új-mozgalmi jelleg volt megfigyelhető: a miniszter ifjúságpolitikai tapasztalatai már alapvetően a MISZOT-ban (és a Fidesz ifjúsági szervezeti korszakában) és nem a KISZ-ben gyökereztek, másrészt fontossá vált a identitását megteremtő hallgatói mozgalom, amelynek jelentőségét mostanában kezdik újra felfedezni, éppen ennek a választási kampánynak a hatására. … Az elmúlt nyolc évben az a korábbi ciklusban megfigyelhető szakmai és régi-mozgalmi dualitás (KISZ/DEMISZ) visszatért és nyomot hagyott az ifjúságpolitikai filozófián. A politikai irányítás olyan gyakran változott, hogy szinte nem is tekinthető tipikusnak – ha csak rendszertipikusnak nem, már ami a nyolc év kormányzati filozófiáját illeti. Egy önálló minisztérium elolvadásának, egy politikusi szerepre való felkészüléshez szükséges intézménynek, egy szociálpolitikai (és ezen belül munkaerő-piaci szolgáltatási) keretek közé történő beolvadásnak, egy szervezeti leértékelődésnek a történeteit figyelhettük meg, amelyben egyre inkább a szakmai szükségleteken – vagyis az ifjúságpolitikán – kívül és attól távoli szempontok dominálták a politikai vezetéssel kapcsolatos történéseket. De ez persze egy másik történet. Csak azt szeretném mondani ezzel, hogy vessünk egy pillantást erre is: a személyi konstellációk nyomot hagynak az ifjúságpolitika gondolati kereteinek kidolgozásán, programjain, prioritásain, ezek végrehajtásán. A demokratikus viszonyok között a személyiség ereje nyomot hagy a folyamatokon.
Retrospektív megközelítés alapján nem válaszolhatunk arra a kérdésre, hogy kell-e az ifjúsági szakmának félnie valamitől a mostani választások miatt. Személyes érzékelőkkel bizonyos félelmeket és elbizonytalanodásokat érzékelünk most ugyan, de a beszélgetésekben való rákérdezés után gyorsan kiderül az, hogy ezek a félelmek éppen erre a visszatekintő nézőpontra vezethetőek vissza. Sok korábbi, rossz tapasztalatra, csalódásra, be nem teljesült várakozásra, a múltra. A kérdés ilyetén felvetését ezért is értelmetlen tartjuk. Hogy ki, mikor, hol volt „jó” vagy „rossz” helyen – ennek az eldöntése a személyesség kényes vizeire tereli a beszélgetések hajóját. Egy szilárd szakmai meggyőződéssel rendelkező ifjúsági munkával foglalkozó személynek mindenek előtt kell bíznia a Demokrácia erejében, amely azt a bizonyos személyiséget a közmegegyezéseken nyugvó keretek között tartja a közösen elfogadott szabályok, intézményesített eljárások és folyamatok segítségével. A Demokrácia-tanítás és folytonos demokrácia-tanulás intézményesítése az ifjúsági munka egyik alapvető és nagy küldetése ugyanis.
Tekintetünket tehát érdemesebb az összeszövetkezés, a szakmai értékrend megteremtése és intézményesítése területeire irányítani. A személyes kesergés nem fog választ adni a kérdésekre. Másokkal közös szakmai értékrend kialakítása és vállalása enyhít az elszigetelődésen. Biztonságot ad a hétköznapi cselekvésekben, Ernyőt tart fejünk fölé esős napokon. Segít újraírni cselekvéseink forgatókönyveit változások idején. Megtartja erősségeinket és segíti azt, hogy legyőzzük a gyengeségeinket és így hozzájárul ahhoz is, hogy újra és újra kijelölhessük azokat a tanulási területeket, amelyeken még annál is jobbnak kell lennünk, mint amiben jók voltunk eddig is … Egy szakmának SZAKMAKÉNT kell készülnie a választásokra.
- w tsch -
