Lepkék a gombostű hegyén…
avagy Ifjúsági Státuszriportok – első rész
„Mi a Boldogság Édesapám?
Nézd csak: ott egy lepke! Kapd el!
– mondta Tímár Mihály, az Aranyember”
(a Jókai Mór művéből készített filmben)
„A nemzetközi helyzet fokozódik Pelikán elvtárs.”
(mondta Virág elvtárs a Tanú c. filmben)
Elöljáróban – a körüljárás
Az alábbiakban gyűjtőnéven ifjúsági státuszriportoknak (röviden státuszriportoknak) nevezem majd azokat a dokumentumokat, amelyek alapvetően az elmúlt másfél évtizedben váltak fontos műfajjá az ifjúsági munka területein. Mondhatnám úgy is, hogy az alapokat megerősítő műfajjá. Minden olyan dokumentum ide tartozik szerintem, amely a fiatalok helyzetével foglalkozik, a fiatalok helyzetét mutatja be. Ezzel tehát azt állítom, hogy a „magyar fiatalok helyzetéről” az Országgyűlésnek benyújtott, vagy a „regionális ifjúsági helyzetképről” az ifjúsági szakma számára készített, vagy egy település fiataljainak helyzetét feltáró dolgozat, amelyet a település képviselő-testülete megtárgyalt, a méretétől, a vizsgálati módszereinek mélységeitől függetlenül is azonos abban, hogy legfőbb céljának a fiatalok társadalmi helyzetének az adott társadalmi térben és adott időben történő bemutatását tartja.
Függetlenül attól, hogy országos vagy helyi helyzetképről beszélünk, e dokumentumok célja tehát mindig ugyanaz: a fiatalok jelenlegi társadalmi státuszának rögzítése az adott környezetben és az adott társadalmi időben. Ez véleményem szerint még attól sem függ, hogy az adott státuszriportokat tudományterületek szakértői (pld: szociológusok) készítették-e vagy azok ifjúsági-szakmai csoportok közös munkájának eredményei (mint pld. az ún. Regionális Ifjúsági Helyzetképek).
Ebből a szempontból az Európai Unió 2009-ben először publikált „Ifjúsági jelentése” is ilyen státuszriport (és tudjuk, hogy ettől kezdve három évenként kell ilyen riportok készíteni a tagországok közreműködésével). Az ilyen státuszriportok más nemzetközi szervezetek munkájában is megszaporodtak. Az ENSZ és szakosított szervei, az OECD, a World Bank vagy az OSI egyaránt készített vagy készítenek ilyent egy-egy ország, egy régió fiataljainak helyzetét bemutató riportot.
Ezektől a riportoktól azért különböztetném meg az Európa Tanács Ifjúsági és Sport Igazgatósága által készített ún. nemzeti ifjúságpolitikai ország-jelentéseket (national youth policy review), mert ezek elkészítésének módszertana eltér a fentiekben említett riportokéitól. (Ezekről az ET ország-jelentésekről, mint az egységesebb európai ifjúságpolitikai felfogás kialakulásának nagyon fontos dokumentumairól a későbbiekben írnék itt majd valamit.)
Innen térnénk rá a magyar ifjúsági státuszriportokkal kapcsolatos kérdésekre, melyekkel kapcsolatos mondanivalómat az alábbi típusú dokumentumokra alapozom:
- az Országgyűlés által tárgyalt helyzetjelentésekre (1991. óta a Magyar Országgyűlés több alkalommal is tárgyalt ilyen, a Kormány által készített dokumentumot), vagy ide tartozik az Ifjúság nagymintás kutatásokból nyert eredmények publikációja vagy a legutóbb a Nemzeti Ifjúsági Stratégiához illesztett „helyzetbemutatás”),
- az ún. „regionális helyzetelemzés” című dokumentumokra, amelyeket a Regionális Ifjúsági Szolgáltató Irodák készítettek 2005/2006-ban a hét statisztikai régióban,
- azokra a helyi helyzet- felmérésékre vagy elemzésekre, amelyek egy-egy önkormányzati ifjúsági koncepció részeként vagy előzményeken készültek alapvetően az 1990-es évek közepétől különböző magyar településeken (amelyek között alapvetően persze városi és kisebb mértékben kistelepülési dokumentumot találhatunk) és amelyek a „településen élő fiatalok helyzetét” tárgyalják különböző szempontok alapján.
Más humánpolitikai területeken is ismerünk ilyen státuszriportokat. Utalok itt a helyi-települési szociális térképekre, a kábítószerügyi helyzetképekre vagy az esélyegyenlőségi tervekhez készített státuszriportokra. Hozzátehetném azt is, hogy egy-egy TÁMOP európai pályázati projekt-tervhez is tkp. státuszriportokat kérnek, hiszen ezekben be kell mutatni azt a szociális helyzetet, amelyre a projekt reagálni kíván.
Az a benyomásunk, hogy a státuszriportok egyébiránt örvendetes szaporodása arra a felismerésére vezethető vissza, hogy az „ifjúságnak”, mint társadalmi-szociológiai konstrukciónak a helyzetét mindig újra és újra meg kell határozni ahhoz, hogy ezekből a riportokból meghatározhassuk azokat a cselekvéseket, beavatkozásokat és intézkedéseket, amelyeket velük és értük szeretnénk megtenni. Úgy gondoljuk, hogy az ilyen státuszriportnak végső soron ez az alapvető feladata, rendeltetése. Az alábbi áttekintésben mégis inkább az ezzel kapcsolatos bizonytalanságokra, mintsem a bizonyosságokra utalunk majd. Kérdésünk az, hogy ezekkel a fentebb említett dokumentumokkal ténylegesen státuszriportokként bánunk-e, akként használjuk-e ezeket, vagy sem? Először utalunk arra a szakmai környezetre, amelynek nagyon fontos szerepe van a riportok elkészítésében és abban is, ahogy az elkészült riportok „menedzselik”.
Amikor ezt a bejegyzést írom arra is gondolok, hogy a státuszriportok megszaporodása örvendetes és félelmetes egyszerre. Ma már sokan készítenek ilyen státuszriportokat, mert ez az elvárás, ez a „sztenderd”. Sok olyan státuszriportot ismerünk, amelyeket nem a tudományterületek képviselői, hanem – hozzájuk képest – „civil szakértők” készítettek. Vajon ez azt is jelentené, hogy kialakultak a státuszriportok készítésének is a sztenderdjei? Vajon ilyenkor ott van-e a Cselekvés felelőssége is? A riportok készítői vajon azzal ütik-e el a Cselekvés felelősségét, hogy a „többi már nem az én dolgom – dolgozzék más a következtetések levonásán”? Még arra szeretnék utalni itt, hogy tudjuk, az ilyen státuszriportokat „tanítjuk” is már. A Mobilitás által akkreditált „helyi ifjúsági munka” 60 vagy 120 órás képzési terve pld. egyaránt tartalmazza a „helyi ifjúsági koncepció és cselekvési terv” modult, amelyek elkészítéséhez éppen ilyen státuszriportokat szükséges készíteni.
A státuszriportok ifjúsági-szakmai környezetének kihívásai
Ne felejtsük el, hogy egy ifjúsági státuszriport kavicsa először mindig az ifjúsági „szakma” kútjába hull és ott vet – ha van abban a kútban víz elég - hullámokat. Legalább is, ezt feltételezzük, szeretnénk, ha így lenne. Kő persze hullhat apadó kútba is… Azt tapasztaltuk eddig, hogy a legszűkebb szakmán túl más körökben ezek a státuszriportok olyan nagy hullámokat nem vetettek – de ennek okait nem itt, hanem egy másik beszélgetésben lenne érdemes feltárni.
Ott hagytam abba a legutóbb (www.ifjúságpolitika.blog.hu/március_18.: választások idején…), hogy „egy szakmának SZAKMAKÉNT” kellene készülnie az országgyűlési választásokra, még inkább a választások utáni helyzetekre. Persze, hogy erre a 2010-es választásra gondolok, alapvetően amiatt, mert a választási listák nyilvántartásba vételének lezárásával már látható volt az, ahogy ez a választás teljesen átrendezi azt a pártpolitikai erőteret, amelyhez az elmúlt 20 évben nagyjából „hozzászoktunk”. Nagy változásokra lehet számítani és jelentős változtatásokra, hiszen az már biztos, hogy az átrendeződő politikai térben a társadalmi feladatok megoldása, az itt maradt és az új kihívások a Kormányzat gyökeres átalakítását kívánja meg. Az eddig megszokott módon kormányozni már nem lehet. Új kormányzati stílus, egy más felfogás kialakítása pedig nem lehetséges új szakmai kiegyezések nélkül, amelyekben a különböző szakmai csoportoknak aktív szerepek kínálkoznak, ha élni tudnak ezzel a lehetőséggel. Ráadásul a választáson felhatalmazást kapó pártoknak mind a kormányzati cselekvésben, mind a törvényhozásban olyan új kihívásokkal kell majd megküzdeniük, amelyekre a korábbi rutinokkal és bejáratottnak vélt mechanizmusokkal már nem tudnak majd megfelelni. A XXI. század visszafordíthatatlanul megérkezett Magyarországra is. A politikai társadalomnak tehát másképpen kell cselekednie, mint a XX. században – másképpen kell a szakmákhoz, a szakmacsoportokhoz is viszonyulnia.
Ezért kellene szakmaként készülni erre a helyzetre, vagyis legalább középtávú célokat kitűzve és egyetértve a célokkal, összefogva a ki- és megharcolt szakmai tartalmak és megkezdett történetek megmaradásáért, feltéve, ha ezek a történetek megérdemlik azt, hogy az új körülmények között is fennmaradjanak. De egy szakmának minderről pontos és világos képe kell, hogy legyen. Egy szakmának ezeket hitelesítenie kell. Egy szakmának ezeket a minőségeket őriznie kell tudnia. Ennek a szakmai képnek a hiányában mennyi, de mennyi személyes erőfeszítés enyészett el már eddig is és válik majd semmivé egyik időpillanatról a másikra!
Persze ebben a mondatban több szakmai kihívás is rejlik. Eltűnődhetünk azon, hogy vajon meghatározta-e valaki valaha is ennek az ifjúságsegítő szakmának az erre az időszakra szóló „szakmai” a céljait? Ha meghatározta volna, vajon frissíti-e a meghatározásokat, hiszen a frissítésre és folyamatosan karbantartásra itt nagyon nagy szükség van! Vajon KÖZÖSEN határozták meg ezeket a szakmai célokat? Ha, tételezzük fel, hogy igen, kik is ülték körül az asztalokat, amikor erről a „szakmáról” esett szó? Kik és hogyan – milyen utakon – tervezték és tervezik meg ezt a szakmát? Ez egy olyan dolog, amit tervezni „kell” vagy csak úgy megtörténik velünk? Mi történne ezzel a „szakmával” akkor, ha most meg kellene határoznia azt, hogy hol van és merre tart? Mit válaszolna ez a „szakma” arra a kérdésre, hogy mik is a magyar ifjúságpolitika főbb kihívásai a 2010-es években?
Kérem, hogy ne sértsen senkit sem az, ha a „szakmát” idézőjelbe teszem. Folytassa nyugodtan az olvasást. Ez a „SZAKMA” – amelynek a létezésében a magam részéről hinni szeretnék - még sok olyan dolgot nem tud, amellyel az alázattal más, embert segítő vagy humánpolitikai szakmák már szakmává váltak és amellyel – ezeknek a szakmáknak a kiküzdött tapasztalataira figyelve - végül is az ifjúságsegítés is szakmává válhatna, mert azzá kell válnia előbb vagy utóbb, az biztos. Nyilvánvaló, hogy a szakmává válásnak az, hogy az Országos Képzési Jegyzékben 55 8419 02 számon 2001. óta megtalálhatjuk az ifjúságsegítőket, egy nagyon fontos, de nem elégséges feltétele.
Miről is beszélek most? Arról, hogy az ifjúságsegítői képzés kialakulása önmagában nem járul hozzá ahhoz, hogy ezt a szakmát szükségesként és fontosként fogadja be a társadalom. Ahhoz, hogy rajtunk kívül mások is belássák azt, hogy a fiatal embereknek a társadalom-tanulásában, éppen ebben az életszakaszban szükségük van a bátorításra, a közösségi tanulási lehetőségekre, a kipróbálás esélyeire az önkifejezés eszközeinek vonatkozásában, ahhoz elsősorban olyan terekre van szükség, ahol ezek az interakciók megvalósulhatnak. A „miénk itt a tér” sokféle szövegkörnyezetben sokszor idézett szlogenje e tekintetben valójában nem is része a társadalmi valóságunknak. A társadalmi terek többségében a fiatalok passzív lődörgők és nem aktív alakítók. Jó, persze a cyber-térben a fiatalok vannak alapvetően és elsősorban jelen, de ennek a térnek a valóságos társadalmi terekkel még csak áttételes és nagyon közvetett összeköttetései, érintkezései vannak. Sok, az internetes felületeken viruló, vagy onnan kiinduló rendkívül izgalmas közösségi példa ellenére is azt kell mondanunk, hogy a tényleges, fizikailag is tapintható emberi közösségek erejére szüksége van a társadalomnak, mert ez a közösségi tér ahhoz, ahol a társadalom-tanulási folyamatokat másokkal együtt éljük át. Gondolom, abban egyetérthetünk, hogy az ifjúsági közösségek (erősítése, segítése, bátorítása) az ifjúsági munka fő munkaterületeit jelölik ki. Itt kell elsősorban bizonyítani azt, hogy az ifjúságsegítés eredményesen képes hozzájárulni a kiegyensúlyozottabb társadalmi működéshez.
Ebből az is következik, hogy annak a bizonyos „társadalmi elfogadottságnak” bizony vannak belső-szakmai és külső, vagyis tárgyi-, technikai- és anyagi feltételei. Ezekért a „szakmának” szakmaként kell megküzdenie. Ebben a „küzdelemben” pedig elsősorban a cselekvések minőségére tud építeni. Az átgondolt, tudatos, módszereiben biztos, nyitott és a résztvevő fiatalokra tekintő ifjúsági munka érdekes és eredményes. Eredményeit fel lehet használni a feltételekért folytatott küzdelemben alkalmazott érvelésben.
Most abban a helyzetben kell megfelelő érveket szolgáltatni a „szakma” lehetőségeinek megtartása és eszközeinek bővítése érdekében, amikor a politikai közbeszéd egyik kulcsszava a „válság” – vagyis a pénzhiány -, ilyenkor előkerülnek az állami szerepvállalás gyökeres átalakítására, a közszolgáltatások racionalizálására, a nagy közszolgáltató rendszerek alapvető reformjára vonatkozó ideák. Társadalompolitikai területeken ez a szakmacsoportok éles versenyéhez is vezethet, olyan érdekharcokká, amelyek tétje végül is a közalkalmazotti-köztisztviselői és intézményi státuszok megőrzése, amely azért egyáltalán nem függ össze azzal az értékvilággal és szociális küldetéssel, amelyet a fentiekben, az ifjúsági munka vonatkozásában érintettünk.
Annak az érzékeltetésére, hogy milyen mélységű kérdéskörről van itt szó, csak arra utalnék, hogy jelenleg ebben a „szakmában” pld. az ifjúságsegítőként végző „társadalom-technikusok” számára sem az Állam, sem a települési önkormányzatok és az azok által fenntartott intézmények, sem a civil társadalom sem képes elegendő munkahelyet teremteni. (Azt gondolom, hogy e szakma számára magánbefektetők még sokáig nem fognak elfoglaltságot ajánlani.) Ugyanakkor a jelenlegi képzésben százával képezünk olyan fiatalokat, akikről az első pillanattól kezdve tudjuk, hogy soha sem dolgoznak majd ifjúságsegítőként. Hallgatóink mégis kellő bölcsességgel iratkoznak be kurzusainkra, hiszen tisztában vannak a fentiekben vázolt helyzettel.
Ehhez képest egy olyan képzésen vezetjük végig őket, amelyben sok és sokféle típusú elméleti tudás elsajátításához kötjük a „tanulási jogosítvány” megszerzését. Ezzel gyakorolhatunk ugyan némi hatást az egyes individuumok lehetőségeire, hiszen felismerhetik azt, hogy egyes (tan)tárgyakban kreditekhez juthatnak, de nyilván csak akkor, ha tovább akarják folytatni a tanulmányaikat. Az az elméleti anyag, amelyet át kívánunk adni nekik az a képzés adott időtartamában jelentős időt emészt fel, lényegében elvéve a gyakorlati tudás megszerzésének lehetőségét. Miközben elmélyültebb elméleti tudás megszerzésére sem elegendő. Ráadásul az ördögi kör éppen itt zárul be a leginkább. Ha kevés, ifjúságsegítőket eltartó munkahelyet találunk, szükségképpen kevés lesz a megfelelő gyakorlóhely is, ezért azon a kevés működő helyen kell megoldani a szakmai gyakorlatokkal kapcsolatos feladatokat is, amelyek egyébként a fennmaradást és a szakmai megmaradást biztosító rendszeres tevékenységeiket végzik és akiken az ifjúsági munka minőségei múlnak. Hosszabb távon nem igazán szerencsés, ha úgy tanítunk, hogy közben tudjuk azt, hogy hallgatóink jó, ha 5%-a válik ifjúságsegítővé. Mert akkor az a választásunk, hogy tanítóként való szerepünket ifjúsági munkásként használjuk magunk is arra, hogy annak a „maradék” 95%-nak is „adjunk” valamit. Ugyanakkor látnunk kell azt, hogy a képzőhelyeknek semmilyen hatása sincsen a foglalkoztatási helyzetre.
Az ifjúsági státuszriportok kérdése tehát egy ilyen „szakmai” közegben nem csupán az, hogy a szakmai munkához kellő hátteret, támasztékot és ismeretet biztosítson – és ugye, ezekből tanítunk is -, hanem az is, hogy növelje-tágítsa azt a területet, amely a szakma társadalmi elfogadottsághoz szükséges. Ezt a státuszriport az objektívebb ifjúságkép erősítésével teheti meg a leginkább. Azt a teret kell kijelölni és tágítani, ahol a szakma be tudja bizonyítani, hogy vannak érvényes szakmai válaszai azokra a problémákra, amelyeket éppen a státuszriportok tárnak fel és rögzítenek. A státuszriport ugyanis azokra a társadalmi kérdésekre mutat rá, amelyek beavatkozást igényelnek és adalékokkal szolgál a beavatkozás méreteinek és módszereinek a meghatározásához. Az ifjúsági cselekvési tervek vagy koncepciók jó esetben az ezekben a státuszriportokban foglalt kérdések logikus folytatásaként jelölik meg a beavatkozások céljait, eszközeit, feladatait és időtartamát. Nagyon sok esetben ezek a státuszriportok egyenesen az ilyen – elsősorban helyi/települési - koncepciók szerves részét képezik.
A státuszriportokat tehát a társadalmi elfogadtatás szolgálatában mindenképpen alkalmazni szükséges, hiszen ezek mutatnak rá azokra a társadalmi helyzetekre, amelyek az ifjúsági munkáért „kiáltanak”. Az ifjúsági munkának gyakorlatias nyelvre kell ezt lefordítania a cselekvéseiben. A státuszriportoknak a képzések részévé kell válnia, hiszen ezek a riportok az ifjúságképet formálják azzal, hogy milyen területeket fognak át és, hogy milyen szempontokból vizsgálják a fiataloknak, mint sajátos társadalmi csoportoknak, mint szociális kategóriának a társadalmi helyzetét (a lokális társadalomban, a magyar társadalomban, az európai társadalmakban). A gyakorlat és az elmélet között itt, a státuszriportokkal kapcsolatos kérdéskörben közvetlen a kapcsolat tehát.
Így is szemlélhetjük ezeket a státuszriportokat:
· a szakmai terek és lehetőségek kitágításának lobbi-eszközekeiként,
· a társadalmi ifjúságkép formálásának egyik lehetőségeként,
· a társadalompolitikai döntések előnyagaiként, feltétlenül szükséges kellékeként,
· az ifjúság-szakmai cselekvések tervezésének stratégiai és taktikai lépéseit segítő és meghatározó munka-eszközként,
· ifjúságsegítők felkészítésének „tan”-anyagaként.
A státuszriportok elkészítése ezért többrétegű szakmai kihívás. Az elkészítésük módszertana, a riport tartalma (vagyis ifjúságképének meghatározása), valamint azok nyelvére való lefordítása, akik a riportot e fentiekben vázolt célok szerint használják mind feladatot ad. Szerintem a „szakmának”.
Folytatása következik!
