Goa-sok, deszkások, emok, screenegerek. No meg Skinhead

 „Vagy a probléma, vagy a megoldás része vagy.” (’You are either part of the solution or part of the problem’)

(Eldridge Cleaver)

Egy átlagos gimnázium osztály előtt álló tanár bizonyára tudja, hogy nemcsak a PISA sztenderdek alapján „jó” és „kevésbé jó” vagy „felzárkózó” tanulók tekintetében tükröződik vissza az alakja. Ott ülhetnek az osztályba a goa-sok, Attila például egészen biztosan emo, Balázs minden hétvégén headbang-el, Kati olyan zöld, mint a bringája, amivel télen-nyáron iskolába jár, Zsombor szemén pedig látszik, hogy az éjjel a World of Warcraft-al töltötte az idejét – gondolhatja a tanár(nő).

Minden ifjúságpolitikának számolnia kell azzal a társadalmi diverzitással, amelyben ez az ifjúságpolitika hatni kíván. A magyar fiatalok életkorukban homogén csoportja a XXI. század első évtizedének végén szociálisan és kulturálisan változatos és jelentős társadalmi távolságokat mutat. Ezt szokták a szakértők az esélyek és a kódolt esélytelenségek kategóriáival is leírni. A budapesti Belvárosban vagy egy szabolcsi faluban, egy közép-dunántúli kisvárosban vagy egy szélesen elterpeszkedő alföldi nagyfaluban élő, egyazon korosztályhoz tartozó fiatal életmódja, fogyasztási szokásai, formális és nem-formális tanulási lehetőségei, no meg a társadalomtanulás esélyei között sokszor olyan távolságokat érzékelhetünk, amelyek sokszor még azt is lehetetlenné tehetik, hogy egymással megbeszélhessék azt, ami természetes, hogy azonos életkorukból következően nagyon is hasonló életfeladatokkal küzdenek meg.

Egy körültekintő, a társadalmi realitásokat figyelembevevő és a jövőtervezést a középpontjába tartó nemzeti ifjúságpolitika kiformálása és fenntartható gyakorlattá váltása több szereplős, együttműködéseket kívánó feladat, amelyből demokratikus jogállami keretek között a törvényalkotó Országgyűlés is kiveszi a maga részét. Ez a parlament ráadásul Európában van és ezt itt messze több, mint geográfiai vagy geopolitika fogalom. Egy ifjúságpolitika nem nélkülözheti az európai dimenziókat, amelyek a közös hagyományokban, a hagyományok megismerését lehetővé tevő békés együttműködésben és az erre épülő közös munkában testesül meg. Az ifjúságpolitika európai felfogás- és megközelítésbeli keretei mind az Európa Tanács, mind az Európa Unió „falai” között (és a két szervezet együttműködése során is) intézményesedtek. Ezzel majd a Bizottság tagjai és tisztségviselői számos alkalommal szembesülnek majd személyesen is. Ez is része lesz az Ő Európa-tanulásuknak. 

Az elmúlt 20 év után immár a 6. szabadon megválasztott Országgyűlés épp egy hete tartotta meg az alakuló ülését. A demokratikus parlamenti munkának ennyi idő alatt már azért csak kialakultak bizonyos hagyományai. A megalakulás emelkedett pillanatai talán kissé elfedték azt, hogy első feladatként a Parlamentnek ki kell alakítania azokat a működési kereteket, amelyek a munkája elvégzéséhez nélkülözhetetlenek. Így került sor különböző bizottságok felállítására is. Tudjuk tehát, hogy Magyar Országgyűlésben – az alakuló ülés döntése szerint - az ifjúsági ügyeket majd az Ifjúsági, Szociális, Családügyi és Lakhatási Bizottság 23 frissen megválasztott tisztségviselője és tagja „kezeli” majd.

A Nagytiszteletű parlamenti Bizottság – hiszen minden parlamenti bizottság illő tiszteletet érdemel, a kellő tiszteletet munkájával szerezheti majd meg – elnökét a jelölő párt, a Jobbik Sneider Tamásban találta meg. Roy, az egri skinhead, a Nemzeti Ifjak Egyesületének elnöke volt a 90-es években. Erre a választási tényre alapvetően az interneten kommunikáló közvélemény tagjai reagáltak, az írott sajtóban (a napilapokban) eddig nagyon keveset olvastam erről[1]. (Rádiót alapvetően technikai okok és más szokások miatt már jó ideje nem hallgatok, hírműsorokat a magyar televíziós csatornákon pedig inkább csak véletlenül nézek – így ezt a kijelentésemet illik fenntartásokkal kezelni.) Egy ex-skinhead egy parlamenti bizottság élén? Nos, ez legalább is egy Élő Könyvtárat kívánó eset! – kiálthatnánk.

Egy nagyon kedves, jó kollégám kiáltott is, valamit. Nekem szokatlanul kora reggeli időpontban hívott azon a napon – persze, nem felejthetem, hogy a fiatal apukák ilyenkor viszik gyermekeiket óvodába, iskolába – és eléggé feldúltan kérdezte azt tőlem, hogy „akkor most ezt szó nélkül hagyjuk?! Nem tehetnénk valamit?” Hallgattam és nem volt igazán jó tanácsom. Egy legális és legitim parlamenti munka bizottsági struktúráját és ehhez a tisztségeket jelölő pártot a parlamenti pártok közös alkuja eldöntötte. A bizottság összeállítása, tisztségviselőinek megválasztása ennek az alkufolyamatnak az eredményére épül. A választópolgárokat képviselő egyetlen pártot sem lehet jogaiban korlátozni, megint csak azt mondom, hogy jogállami körülmények között.

Az nemcsak kedves barátom, hanem mások eddigi megnyilvánulásaiból is kiderül, hogy a megszólalók többsége nem találja viccesnek ezt a kinevezést, nem mulatnak ezen. A parlament bizottságának elnöki posztját szimbolikusnak találják és az elnök személye, életútja által képviselt üzenetet egyértelműen rossznak, a bizottság feladataival összeférhetetlennek. Egy militánsként azonosított skinhead (még ha tudomásunk szerint „ex” is) egy parlamenti bizottság élén egy olyan üzenet, amely a parlamenti munka hitelességét idézőjelek közé helyezi.

A skinheadek mindenütt Európában (az amerikai gyökerű S.H.A.R.P. antirasszista skinhead alakulata érdekes kivétel) az ember-társaikat kirekesztő, gyűlölködő, egyoldalúan beszűkült nézőpont hordozói, nézeteik a cselekedeteikben gyakran utcai erőszakban manifesztálódnak, ezeknek a többnyire mindig csoportosan elkövetett támadásoknak leggyakrabban etnikai, szexuális, vallási kisebbségek tagjai a célpontjai, akikről az skinheadek azt mondják, hogy „kártékonyak”. A skinhead-identitás alapvető toposza az erő kultikus tisztelete és a gyengébbek megvetése – bár az azért elgondolkodtató, hogy az általuk mindig csoportban elkövetett erőszak olyan gyakori, hogy ezzel a skinhead át is hárítja az egyén felelősségét arra a csoportra, amelyhez való tartozását olyan erős szimbólumokkal is kifejezi, mint a borotvált fej, a gyakran nácista szimbólumokat idéző tetoválás, a bomber-dzseki, a baseball-ütő vagy a Martens bakancs. A skinhead nem csak úgy beleöltözik ezekbe a szimbólumokba, hanem nem tud belőlük kivetkőzni, mert a szimbólumok az eszmének a hordozói és, ha elhagyja a szimbólumok kellékeit, többé nem tartozik a többiekhez, kikerül a közösségükből. Középút itt nincsen. Vagy skinhead valaki vagy nem az. Ha az, fel kell olvadnia a csoportjában. Csak „egy kicsit” skinhead senki sem lehet még, ha a Jobbik táján feltűnően sokan próbálkoznak is ezzel a művelettel. Vajon az elmúlt évek alatt Sneider Tamás, most bizottsági elnök kivetkőzött-e, kivetkőzhetett-e ezekből az eszmékből? Lát-e mást és másként most, mint látott akkor, skinhead-korában? Letette-e a szimbólumokat? Erről hivatalos életrajza nem árul el túl sokat. Az index-en látható interjú is nyitva hagyja ezt a kérdést lényegében. A Magyar Nemzet lábjegyzetelt cikkecskéjében pedig egyenesen azt mondja, hogy „nem bőrfejű (értsd skinhead) volt, hanem a Nemzeti Ifjak Egyesületének elnöke” (amely alakulatot egyébiránt más hozzászólók integráns skinhead csoportnak tartanak). Arra sem történik itt utalás, hogy a S.H.A.R.P-hoz hasonló csoporthoz tartozott volt volna. Nos parlamenti elnökként kikerülni nem tudja majd azt, hogy cselekedeteiben válaszolnia kell ezekre a dilemmákra.

Az a fiatalokkal foglalkozók, pld az ifjúságsegítők igazi nagy kérdése, hogy milyen értékeket tulajdoníthatnak egy skinhead-csoportnak és hogy hol és hogyan fedezik fel itt a közösségi vonásokat. Úgy általában a Közösségek nagy tisztelői vagyunk és örülünk annak, ha a fiatalok erős közösségekhez csatlakoznak, ha erős közösségekben aktívak, mert ez bizony a társadalmi részvételük egyik legfontosabb iskolája. Az ifjúsági közösségek kialakítása, fejlesztése, animálása az ifjúságsegítők alapvető küldetése. Egy skinhead-közösség is leírható lenne a „jó közösség” kritériumaival, nemdebár?. Skinheadekkel azonban nem szívesen piszkoljuk be a kezüket, mert úgy általában elfogadhatatlannak tartjuk az eszméiket, amelyeket – mint arra utaltunk volt – nagyon is manifeszt módon mutatnak be a környezetünknek. Ez visszatetszést szül, mert visszataszító. Szoktunk-e velük beszélgetni? Azért nem szoktunk volt velük szóba állni, mert úgy gondoljuk, hogy a párbeszéd itt reménytelen és mert egy beszélgetéshez két egyenrangú félre van szükség? Szóba állna-e velünk egy skinhead? Akarja-e kockáztatni, nézeteinek alapjait kitenni annak, hogy mások másként gondolkodnak arról, amelyről neki sokszor olyan egyértelmű és határozott véleménye van? Vagy csak átmegyünk az utca túlsó oldalára és onnan rázzuk egymás felé az öklünket?

Egy parlamenti bizottság nem mehet át az utca másik oldalára, mert mindig a parlamenti munka közepén áll. A feladata alapvetően kettős. Szakbizottságként a „hozzá tartozó” kormányzati munka-területek ellenőre. Kissé sarkítva tehát ez a bizottság a szegényekkel és a hajléktalanokkal, az élethelyzetük miatt szociális támogatásokra rászorultakkal, a nagy rendszerek fenntartásához szükséges társadalmi szolidaritással és közösségi felelősségvállalással, a családokkal és persze ifjúságpolitikai kérdésekkel fog foglalkozni, ilyen kérdésekben vizsgálódik, e területekkel összefüggő ügyekben kérdezi a kormányzati képviselőket. Egy parlamenti bizottság másfelől részt vesz a törvényalkotó munkában. Az Országgyűlés döntése alapján megtárgyalja az e tárgyban hozzá utalt kérdéseket, véleményt mond előterjesztésekről, módosító indítványokról és maga is élhet önálló bizottsági kezdeményezésekkel. Lehet olyan „kijelölt bizottság”, amely széles mandátummal rendelkezik a kijelölt tárgy feldolgozásában. Egy parlamenti bizottság e szerepeiben vesz részt egy nemzeti ifjúságpolitika kialakításában és fenntartásában.

Egy parlamenti bizottság tehát komoly dolog. Egy parlamenti bizottság elnökének körültekintőnek, figyelmesnek és taktikusnak kell lennie, hogy kezelni tudja a pártfrakciókkal a hátuk mögött az ülésre érkező képviselők felszólalásait, no meg a gyakran meghívott kormányzati tisztségviselők megszólalásait. A bizottsági munkát el kell végezni, ehhez ülésvezetői képességekre és koordinatív készségekre van szükség. Vajon mit jelenthet egy skinhead-csoportban a közös döntéshozatal vagy a konszenzus? A parlamenti bizottsági ülésekről szó szerinti jegyzőkönyvek készülnek, amelyek nyilvánossága csak nagyon kivételes esetekben korlátozható. Vajon készülnek-e ilyen dokumentumok egy skinhead-csoportban?

Sneider Tamás ex-skinhead bizottsági elnök biztos lehet abban, hogy nem lesz magányos vezető: azt, hogy mit tesz és hogyan, sokan árgus szemekkel figyelik majd. Ez egyébként neki is segíthet abban, hogy tanuljon. Tulajdonképpen ugyanis elég keveset tudunk arról, hogy hogyan is tanulnak a skinhead-csoportokban – arról sokat többet tudunk, hogy mit és ez a „tudást” a társadalmi béke felforgatására alkalmasnak találjuk. Azt kívánjuk a magyar Országgyűlésnek, hogy ne ez a „tudás” intézményesüljön a T. Ház falai között.

Egy parlamenti bizottság elnökének ebben sok más szereplőnél nagyobb felelősségei vannak. Ha jelölését elfogadta, ezzel azt is tudomásul vette, hogy egy demokratikus alapintézmény tisztségviselője lesz és a demokrácia erősebb kötelezettségeket ró rá, mint minden más egyéb kötelezettsége. Ezt pedig bíztatásként mondom. Mint ahogy azt is hozzátehetem, hogy éppen ez ad lehetőségeket arra, hogy pármelyik honanya vagy honatya kipróbálhassa sztereotípiáinak és előítéleteinek erejét, saját demokrataságát.

A magam részéről megoldásként és a „szakma” számára éppen ezt ajánlanám. Hamarosan kialakul majd az a kormányzati szerkezet, ezzel az a kormányzati ügykezelési rend is, amely megmutatja majd nekünk, hogy hol lesz a kormányzati ifjúságpolitika műhelyének a helye. Ki fog derülni az is, hogy milyen felfogások, milyen ügyek mentén vállal majd a Kormány feladatot itt és már szeptemberre az is eléggé világos kell, hogy legyen: milyen költségvetési forrásokra épít. Tekintsük tehát a magyar ifjúságpolitika ügyeit olyan szakmai kérdésnek, ahol talán az eddigieknél is jobban figyelemmel kell kísérnünk azt is, hogy milyen módon látja el idevágó feladatait az Országgyűlés (és annak „szak”-bizottsága) és azt, hogy hogyan a Kormány (és annak ezzel a kérdéskörrel foglalkozó hivatala) és, hogy milyen is az együttműködésük. Csak megismételni tudom, hogy a magyar ifjúságpolitika minden magyar fiatal köz- vagy szakpolitikája, amely helyet, lehetőséget és esélyt teremt minden magyar fiatal számára a társadalom-tanulás folyamataiban való bevonódásra. No, hát így …