„Az a szakma, amely elmulasztja azt, hogy tanuljon a történelméből az arra ítéltetett, hogy megismételje a hibákat. A közösségi és ifjúsági munka komolyan hozzájárult a közösség jól-létéhez, de kevés kivételtől eltekintve elmulasztotta a saját múltjának rekonstrukcióit …”

(Gilchrist, Jeffs és Spence 2001)

A kiadvány:

’The history of youth work in Europe. Relevance for today’s youth work policy’ (Az ifjúsági munka története Európában. Érvényessége a mai ifjúságpolitikák számára) szerk.: Griet Verscheiden, Filip Coussée, Tineke Van der Walle és Howard Williamson. Council of Europe Publishing. Council of Europe, 2009., 180 old., ISBN: 978-92-871-6608-1, megrendelés esetén: 29 Euro. http://book.coe.int

A kiadványról:

A kötet tanulmányozása feltétlenül ajánlható azoknak, akik szeretik a kihívásokat, a meglepetéseket, a szellemi izgalmakat. Egyes tanulmányok lefordítása és magyarul való megjelentetése sokat segíthetne abban is, hogy a még meg nem vizsgált összefüggéseket új gondolati keretek közé helyezhessük. Túlzás nélkül mondhatom, hogy ez a kötet az elmúlt 20 év ifjúságpolitikai irodalmában egy, olyan eddig hiányzó láncszem, amely mind az ifjúságpolitika funkciói, mind az ifjúsági munka társadalmi rendeltetése és küldetése szempontjából új perspektívákra hívja fel a figyelmünket. Emellett kifejezetten üdítő és rendkívül hasznos információkkal teli olvasmány. Tudásformáló mű.

A könyv 12 fejezetből és egy mellékletből, tulajdonképpen 13 tanulmányból áll. Áttekintést kapunk az Európai Unió ifjúságpolitikájáról és megtudjuk azt, hogy immár a „harmadik generációs” ifjúsági programokról beszélhetünk a 2010-es években (Pierre Mairesse, az EU munkatársa), amelyek hátterében alapvetően az európai mobilitás – vagyis az európai horizont kitágításának politikai szándéka - áll. Egy nagyon érdekes áttekintést ismerhetünk meg a flamand ifjúsági munka kialakulása, küldetése és társadalmi funkcióinak változásai történetéről, a főbb szereplőkről és azok átalakulásáról (a kitűnő Filip Coussée valamint Lieve Gevers és Louis Vos tanulmányai). Az angol Bernard Davies úgy mutatja be az Egyesült Királyságbéli ifjúsági munkát, mint amelyet alapvetően a társadalom történelmi változásai határoztak meg. A máltai ifjúsági munka történetét egy logikus, kronologikus rendben ismerhetjük meg (Miriam Teuma tanulmányában). A német kutató, Christian Spatschek alapvető a civil társadalom és az állam különböző szerepvállalásai, a szakmásodás útja és önkéntesség szempontjából mutatja be azt, hogy mi is történt ifjúsági ügyekben Németországban a 17. század végétől napjainkig. A lengyel Marcin Sinczuch alapvetően az ifjúsági munka (és az ifjúságpolitika) változó ideológiai hátterét használja annak illusztrálására, hogy milyen, politikai beavatkozásokra érzékeny dolgokról beszélünk itt különösen a kelet-európai rendszerváltásaink tükrében. Helena Helve a finn ifjúsági munka történetéről szóló tanulmányában arra tesz kísérletet, hogy vajon alkalmazható-e általános nézőpontként az a „mágikus háromszög” elmélet, amely szerint a kutatás, az ifjúsági munka és az ifjúságpolitika ennek a háromszögnek az azonos értékű csúcsait alkotják és összefüggésük kihagyhatatlan a társadalmi műveletekből, mint ahogy arra Finnországban láthatunk példákat. Az ifjúsági munka és az ifjúságpolitika Franciaországban (Patricia Loncle) c. tanulmányban annak a felfogásnak a bemutatása jelenti a vezérlő fonalat, amelyet mi „szociokulturális animációként” ismerünk.

A fentiek említése mellett három tanulmányt szeretnék kiemelni ebből a szövegfolyamból, és segítségükkel azt szeretném illusztrálni, amelyet a bevezetőben e kiadvány hasznosságáról már mondtam.

Az ifjúsági munka története alapvetően a társadalmi gyakorlat nyomására bekövetkező változások, tudatos politikai változtatások és ebből következően paradoxonok története. Az egyik legnagyobb paradoxon az, hogy ha az ifjúsági munkának az alapvető küldetése, hogy a fiatalok autonómiáját, önállóságát és öntudatosságát segítse, mi keresnivalója van a „munkának” ebben a miliőben? Ha pedig ezt a „munkát” alapvetően a társadalom-tanulás szolgálatába állítjuk, mi a keresnivalója itt az Államnak, amely általában nem érdekelt abban, hogy „társadalmat” tanuljunk (inkább abban érdekelt, hogy kiszámíthatóan viselkedjünk és ezért ne kerüljünk túl sokban „neki”)? A ghenti Egyetem oktatójaként és kutatójaként dolgozó Filip Coussée „Az ifjúsági munka történetének relevanciái” c. bevezető tanulmányában ezekre a paradoxonokra hívja fel a figyelmet. Az ifjúsági munka olyan rendkívüli módon összetett „dolog”, hogy szinte befoghatatlan. A legkülönbözőbb társadalmi helyszínekhez kapcsolódik, teljesen ösztönös, rögtönzött és nagyon alaposan megszervezett programokat tartalmaz, rendkívül sok témakört érint és állandó kölcsönhatásban van más társadalmi programokkal (szociális munka, oktatás pld.). Ez módszertani változatosságot és ezzel együtt módszertani bizonytalanságokat, törékeny és gyorsan átalakuló struktúrákat jelent, amelyek végül is egy szakmai identitásokat kikezdő krízis-állapothoz vezetnek, hiszen újra és újra meg kell határozni a kapcsolatainkat – vagyis az identitásunkat – mindehhez. Coussée egy frappáns mondatban foglalja össze a fő dilemmát: „a működő ifjúsági munka nem elérhető, az elérhető ifjúsági munka nem működik”.

Coussée a tanulmányában annak az először 2008-ban megrendezett műhelymunkának a gondolati bevezetését konstruálja meg, amelynek előadásai tulajdonképpen ennek a kötetnek a fő tartalmát képezik. Ebben az együttműködésben kutatók és szakértők mellett az Európa Tanács és az EU ifjúsági együttműködése is részt vesz, sőt e munka támogatását hivatalos rangra is emelték. Ez a műhelymunka 2009-ben folytatódott (és annak a találkozónak az anyagai várhatóan 2010. májusában jelennek meg) és folytatódik ez év nyarán, a belga EU-elnökség által szervezett ifjúsági programok keretein belül. Ezeknek a programoknak az egyik legfontosabb eseménye az a ghenti találkozó lesz, amikor várhatóan mintegy ezer európai kolléga beszélget majd az európai ifjúsági munka meghatározásairól (a belga EU-elnökség részletesebb ifjúsági vonatkozású programja: http://www.youth-eutrio.be/Voorlopigehomepage/tabid/90/Default.aspx). Ennek a programnak lesz része az európai ifjúsági munka történetéről szóló műhelymunka folytatása is.

E kis kitérő csak annak az érzékeltetésére szolgál, hogy korántsem statikus, egy-egy találkozóval megálló, majd a következő találkozóval esetleg újrainduló folyamatról beszélünk itt, hanem olyan mozgásról, amely egyre több elágazáshoz ér el. Közvetlen kapcsolat alakul az Európa Tanács ifjúsági ország-jelentései (’youth policy reviews’), az EU ifjúsági programjai (Socrates, Leonardo, Youth), valamint az eddig is működő, intézményes szakmai együttműködések műhelyei között.

Innen érdekes felidézni a Cossuée tanulmányban, a műhelymunka kiindulópontjaként megfogalmazott kérdéseket még esetleg azzal a szándékkal is, hogy ezek olyan kérdések, amelyek a hazai műhelyek is dolgozhatnának. Mutatóba íme néhány ilyen kérdés (kiragadott idézetek korántsem a teljesség igényével):

q       „Mikor használtuk először azt a kifejezést, hogy ’ifjúsági munka’ és milyen összefüggésben?”

q       „Mióta beszélünk ’kormányzati ifjúságpolitikáról’?”

q       „Az ifjúsági munka a felszabadítás és az ellenőrzés között helyezkedik el. Sajnálatos módon az ifjúsági munka sokszor a felhatalmazottat bátorítja és sokszor a rendőrség tűnik a kirekesztettek barátjának. Mindig így volt ez?”

q       „A ’felszabadító’ ifjúsági munka dolgozott-e valaha is az elnyomott fiatalokkal? Ha igen, ezt egy közösségi módon vagy egyéni segítésként ’csinálta’?”

q       „Egyes ifjúsági munkások és ifjúságpolitikusok azt mondják, hogy az igazi ifjúsági munka lényegében önkéntes tevékenység: ideális esetben nincsen szüksége profikra. Mikor alakult ki a professzionális ifjúsági munka (szakma, hivatás) és miért?”

q       „Mi is az az ifjúsági munka?”

q       „Az ifjúsági munkások sokszor úgy lépnek fel – noha az ifjúsági munka soha sem volt ’mainstream’ -, mint a fiatalok képviselői. Ez azért történik így, mert az ifjúsági munka újratermeli a jól képzett, jól viselkedő, részt vevő fiatalokat, azokkal szemben, akik nem szervezettek, kirekesztettek, hátrányokkal küszködők?”

q       „Lehetnek-e az ifjúsági munkának káros következményei? Mérhetjük-e az ifjúsági munka – mint pld. oktatási-nevelési folyamat - hatékonyságát?”

q       „Mire tanít a történelem a fenti kérdésekkel kapcsolatban?”

Nos, hát igen. „A történelem szövete mindig átvérzik valahol.” Mert mi is az a Történelem? Események lineáris rendje, időrend, hogy ekkor meg akkor mi is történt? Az amerikai George Santayana pld. azt mondta, hogy „azok, akik nem tanulnak a történelemből arra ítéltettek, hogy megismételjék azt.” A történelem tehát tanulság, a tanulás egyik ösvénye? A német Friedrich Schiller pld. azt mondta, hogy „a történelem a Világ ítélőszéke.” A történelem tehát egy figyelmeztetés, mint a törvény, hogy mi az, amit nem követhetek el, mert elkövetése büntethető? A görög filozófus Arisztotelész pld. azt mondta, hogy „a költészet sokkal filozofikusabb, mint a történelem, mert a költészet az Egyetemest, a történelem a Közönségest ragadja meg.” A történelem nem csak események, hanem személyiségek története is, akik hatottak a cselekedetekre, akik elkövették azt? Persze még azt is hozzátehetjük, hogy Rómeó és Júlia történetét William Shakespeare a Szerelem történeteként emelte egyetemessé. De hát minden Szerelemnek megvan a maga története, amely nem hasonlítható egyetlen már megtörtént szerelmi történethez sem. Nem hasonlítható, mert azok másokkal, a miénk pedig Velünk történik meg. Szóval – mi is az ifjúsági munka története?

Ebben a kötetben a bolzanoi Walter Lorenz professzor tűnődik el ezen a „Történelem funkciója a szociális munkáról szóló döntésekben” c. tanulmányában. A bejegyzés szerzőjének kapacitásait meghaladja, hogy e recenzió körülményei között visszaidézze a gondolatmenetet. Professzor Lorenz egy nehezebb utat választ a változások megragadására – és ez a szakmává válás útjának a bemutatása. Nem az események, hanem a társadalmi mozgatórugók érdeklik itt. Belső történetet vázol tehát, amely együtt halad az ún. „jóléti társadalmi modellekkel”. Persze ehhez vizsgálni kellene azt is, hogy hogyan és miért alakultak ki ezek a modellek? Milyen politikai eszmék küzdelem állt a háttérben és milyen társadalmi kihívások álltak az elődök előtt? Lorenz professzor azt állítja, hogy egy szakma kialakulásának története egy szakadatlan folyamat – amely ugye még nem történelem, tennénk hozzá -, és amely, mint folyamat állandóan alkalmazkodik a körülményekhez. Önigazolás, önfelmentés és állásféltés, vagyis a legközönségesebb emberi motívumok, éppen úgy benne vannak ebben, mint a változó küldetéseknek a keresésre.

Ezért jó ez a kötet, mert a erre a bonyolult kérdéskörre a Verschelden-Coussée - Van der Valle - Williamson tanulmány reflektál. Az egyik nagyon fontos elaborátumuk az, amikor arról beszélnek, hogy a „társadalmi kérdés” és az „ifjúsági kérdés” hogyan haladt együtt, illetve hogyan cserélt helyet a történelmi folyamatokban. A fiatalok, mint a változások szimbóluma vagy az „ifjúsági kérdések előtérbe kerülése” az ugye nem választható el a „jóléti állam koncepcióktól”. De felhívják a figyelmet arra, hogy ez a történet a részbeni folytonosság és a megszakadó folytonosság története. Megtorpanások története, amikor a politikai társadalom rettent vissza a kérdés mélységeitől, vagy amikor a civil társadalom ürült ki, mert tereiben egyszerűen csak elfogytak a fiatalok. Megérintik az ifjúsági munka identitásainak kérdéseit is. Csak felteszik azt az egyszerű kérdést, hogy „vajon egészen világos-e az identitás?” Ehhez pedig számba veszik a „szabadidős”, a „rekreációs”, a „részvételre irányuló”, az „önkormányzatiság eszméjét valló” ifjúsági munkát. De még itt sem fejezik be az összegzést. Felsorolják az autonóm ifjúsági munkával kapcsolatos támogató és az ezzel ellenkező véleményeket, kitérnek a módszertanok bonyolultságára és ennek a változatos-bonyolult világnak a kialakulására, az okokra, megérintik az intézményesítés és a spontán folyamatok pozitív és negatív hatásait (pld. a beavatkozásokat és az adaptációk problémáját) majd beszélnek az állami szerepekről is.

Minden tanulmányhoz bőséges jegyzet-apparátust közölnek. Csak megismételni tudom: érdemes ezt a kötetet forgatni azoknak, akik érdeklődnek az ifjúsági munka perspektívái, lehetőségei, küldetései iránt. Mert a Történelem nem csupán Tanítómester.

A történelem – az, ami megtörtént – nem múlik el azzal, hogy elmúltak azok, akik kihordták a történeteket. Így vagy úgy, itt hagytak valamit, kérdéseket, amelyekre majd nekünk, ha meg mi nem tudunk, majd a következőknek válaszolnia kell, vagy legalább is: meg kell, hogy próbálják. …

Csak azt javasolhatom a Tisztelt Olvasónak, hogy tekintse át a dolgozat első részét (http://www.ifjúságpolitika.blog.hu/április 12.) is az alábbi bejegyzés értelmezéséhez.

Most bevallom: szeretek Yossarian kapitánnyal bolyongani társadalmi valóságunk útvesztőiben. Tanítása: a 22-es csapdája sokszor segít abban, hogy derűsebben viseljem el azt, amire nélküle csak indulattal ugranék. Joseph Heller amerikai írótól tudjuk, hogy halhatatlan hőse, Yossarian százados kiváló megfigyelő volt. A kitűnő író mindjárt a történet elején egy pompás képpel igazolja ezt is a könyv elolvasása utáni visszamenőleges állításomat. Hőse éppen a kórházban dekkol, amikor találkozik az ezredessel, aki nagyon beteg. Vizsgálják is szorgalmasan. „Az ezredest tényleg kivizsgálták. Testének nem volt olyan tagja, amit nem szúrtak vagy vágtak volna, nem kotortak vagy poroltak volna, nem fagyasztottak vagy fényképeztek volna, amit ki nem vettek, meg nem csonkítottak és vissza nem raktak volna. (…)” Szakértők hada nyüzsgött körülötte. „Urinájának urológusa, limfájának limfológusa, endokrináinak endokrinológusa, pszichéjének pszichológusa, dermájának dermatológusa volt, pátoszának patológusa, cisztájának cisztológusa volt, és ott volt még egy kopasz, pedáns cetológus a Harvard Egyetem Állattani Tanszékéről, akit egy IBM számítógép anódjának meghibásodása következtében kíméletlenül beszipkáztak a Hadsereg Orvosi Karába, s vizitjeit a haldokló ezredesnél azzal töltötte, hogy megpróbálta vele megvitatni a Moby Dick-et. …”[1]

Úgy tűnik, hogy éppen így van ez a modern társadalmakban – az európai magyar társadalomban is - a társadalmi csoportokkal is. Mindegyiket és velük kapcsolatban mindent megvizsgálunk és minden vonatkozásuknak megvannak a maguk szakértői. Ezek a szakértők eseményektől függően a modern médiák főhőseivé is válhatnak ideig-óráig, 15 percig, vagy a kereskedelmi tévékben akár egy életen (inkább egy bankszámlán) át is. Ifjúságpolitikai kérdésekben mintha nem lennének ilyen szakértő hősök.

Pedig a fiatalok iskolai életét éppúgy vizsgálja az oktatás- vagy iskolaszociológus, mint a neveléstudomány szakértője. Mobilitásuknak mobilológusa, szabadidőtöltésüknek időlölógusa, kultúrájuknak szubkulturológusa és grafittilogogusa vagy emo-logusa, internetes barangolásaiknak ájtí-ológusa vagy facebookológusa, a munkát keresésüknek munkaerő-piacológusa, drogfogyasztási habitusaiknak drogológusa vagy doppingológusa, asztrál-testüknek asztrológusa van és időnként megmérjük azt is, hogy hol, mit, mikor és mennyit isznak, mit szívnak és, hogy hol vannak akkor, amikor nincsenek szem előtt. Adatoljuk, hogy mi a véleményük a kormányról és méricskéljük, hogy vajon csatlakoznak-e párthoz vagy civil szervezethez. Az ifjúságnak még ifjúságszociológusai is vannak, akik néha az X vagy az Y generációról beszélnek. (Yossarian megfigyeléséhez mi is hozzátehetjük azt, hogy a jó magyar pártpolitikai hagyományok szerint még a mi színtereinkben is felbukkannak a cetológusok időnként, akik egészen képtelen dolgokat kívánnak megvitatni magukkal a fiatalokkal vagy az ún. „ifjúsági szakértőkkel”!)

Mérünk, hogy megtudjuk az állapotot, hogy feltárjuk a bajt és, hogy a feltárt baj megismétlődését megelőzhessük. Vizsgálódunk, mint az orvos, a társadalom orvosa, hogy többet tudjuk meg arról, ami egyébként amúgy is látható a társadalmi térben, ahol mozgolódunk. Vizsgálatainkhoz nem sztetoszkópot, hanem kérdőívet, omnibusz-vizsgálatot, közvélemény-kutatást, a KSH által felvett statisztikai adatot vagy az adat másodlagos feldolgozását és fókusz-csoportokat használunk.

Vizsgáljuk még a társadalmi mozgások irányait is (kevésbé vizsgáljuk a sebességüket) és az „agyelszívás” jelenségeit, ha ez alatt azt értjük, hogy egyszerre csak túl sok képzett fiatal keres másutt lehetőségeket, értsd: nem Magyarországon, hanem egy másik velünk-társ uniós országban. (Vajon akkor ez „agyelszívás”?) A modern társadalmakban mindent képesek vagyunk megvizsgálni és megmérni, még a gazdaság és a szegénység állapotait, az állampolgári aktivitásokat és az önkéntességet, a kirekesztettséget és az alul-létet is. Szinte mindenről van adatunk. A legtöbb adatot a gazdasági szektort firtatók használják. A közgazdasági adatok képzése és ezek mintakövetése mintha egyeduralkodóvá vált volna… Minden hírportálon mindennapos adat a tőzsde állapota, az inflációs ráta, az export-import ráta vagy a forint-árfolyam. Mindennapjaink része az, hogy mit mennyiért vásárolhatunk – és ez is egy adat. „Beírtak engem mindenféle könyvbe és minden módon számon tartanak” – már Kosztolányi Dezső is így írt a Bús férfi panaszaiban. Ez persze a fentiekhez képest egy teljesen más megközelítés. A legkevesebb adatot a művészek használják: mert ők nem a társadalom, hanem a „lélek (a lelkek) orvosai”.

Nos tehát: az ifjúsági státuszriportok első ránézésre ilyen adatok összegzését, a megszámlálható összeszámlálását tartalmazzák. Szakértői munkák, amelyek részben más kutatási területeken képződött adatok másodlagos felhasználásával, részben pedig a fiatalok életének egy-egy aspektusával kapcsolatos célvizsgálatok eredményeinek összerendezésével készülnek. Szakértők készítik „őket”, akik alapvetően szociológusként közelítenek a témáikhoz.

Nem kívánunk most itt az „ifjúsági szakértő” kérdéseivel foglalkozni. Az azonban nem tanulságok nélkül való, ha ránézünk most arra, hogy mi is jellemzi ennek a sok személyes és intézményi erőfeszítéssel, munkával elkészített státuszriportnak az ő sorsát. Milyen módon mutatják meg a fiatalok társadalmi helyzetét és mit mutatnak meg a fiatalok életéből? Ki és mire használja „őket”? Ki olvassa el „ezeket”? Az alábbiakban először az állami státuszriportokat tekintjük át, arra is törekedve, hogy ezek felidézésével hozzájáruljunk a hazai ifjúságpolitika történetének ma még részben megíratlan lapjaihoz. Majd felvillantjuk a települési státuszriportokat, következőkben pedig kitérünk a regionális ifjúsági helyzetképekre is.

Státuszriportok a Parlamentben

Az állami ifjúsági státuszriportok története a 42 év „történelmi szünet” után ismét szabadon megválasztott első Országgyűlésben kezdődött, 1991-ben. Csak azért, hogy ezt se felejtsük el, idézzük az előterjesztő, Für Lajos honvédelmi (!) miniszter expozéjának első mondatait: „… először rendezünk politikai vitanapot az új Parlament történetében. A miniszterelnök tavaly novemberben azért javasolta[2] ezt az új formát, hogy a jövőt meghatározó döntések előkészítése a társadalmi összefüggések elemzésével s azoknak az eltérő politikai nézeteknek és értékeknek az összevetésével kezdődjék, amelyek alapján a gondok megoldási módozatai kidolgozhatók. …”[3]

Az 1989-ben újra felfedezett magyar demokrácia körülményei között 1990-ben megalakult Országgyűlés tehát először a fiatalok élethelyzetéről szóló jelentést tekintette át, előbb pld., mint a kisebbségek, a nyugdíjasok vagy a szegények helyzetéről szólót. Elfogult, ifjúsági szempontú megközelítésünkben ez úgy áll előttünk, mint annak az esélye, hogy az átmenet társadalmának egyik közpolitikai prioritása éppen az ifjúságpolitika lehet, mert ez lehetőség teremt a jövő viszonyainak formálására. Mivel még 2010-re sem szilárdultak meg ennek a közpolitikai megközelítésnek az intézményes keretei, most már talán kimondhatjuk azt, hogy ez egy be nem váltott esély volt.

Az elmúlt öt parlamenti ciklusban ilyen típusú dokumentumot legalább öt[4] alkalommal tárgyalt a T. Ház. Egyes státuszriportok megtárgyalását cselekvési vagy intézkedési tervek is követték, másokénak pedig nem volt folytatása. A státuszriportok címe és szerkezete változott ez idő alatt, de a lényege nem. Az volt a rendeltetésük, hogy a Parlament jelentette Térben elhelyezze az ifjúság, mint társadalmi csoport „ügyeit” a nemzetgazdaság, az országos politika, a társadalompolitika keretei között.

Ezt a történetet végül is – ne szépítsünk túl sokat azon, ami történt - a törvényalkotók enyhén szólva is változó aktivitása jellemezte. Ennek az aktivitásnak a skálája a közönyösségtől a részben-aktívig terjed. Kritikus szemmel azt is mondhatnánk, hogy bár egyes riportok után kormányzati cselekvési tervek is születtek, valójában mégsem ezek alapján történtek meg a szükséges változtatások, illetve nem ezek alapján határozták meg a beavatkozások stratégiáit. Az ifjúsági státuszriportok csak nagyon kevés képviselő (törvényalkotó) érdeklődését keltették fel. A státuszriportok parlamenti vitáit alacsony képviselői részvétel, kevés és többségében semmitmondó, kötelességszerű felszólalás, kiürült ülésterem jellemezte.

A tényleges események lényegében leváltak a parlamenti folyamatokról, amelyek azért nyilvánosságot biztosítanak ezekhez, és azokat inkább a kormányzati kabinet-politika keretei között megszületett döntések formálták ki. Bár az állami státuszriportok megléte azt is lehetővé tette volna, hogy az Országgyűlés pro-aktívabb, kezdeményezőbb szerepet töltsön be a magyar ifjúságpolitikai folyamatok alakításában ez nem így történt. A magyar ifjúságpolitika történetét ezek a státuszriportok soha sem állították a fejlődési pályára, helyesebben: nem ezek a státuszriportok állították pályára. A változások és változtatások – úgy tűnik -, mindig ezektől függetlenül következtek be. Ehhez adalékként arra az ismétlődő jelenségre kell felfigyelnünk, hogy ezeknek a jelentéseknek általában nem volt érdemi hatása az állami költségvetés elkészítésére és ezért az ifjúsági területen az állami költségvetés támogatás folyamatosan veszített a jelentőségéből. 2010-re végül is a Magyar Állam lényegében kivonult az ifjúsági ügyek finanszírozásának a területeiről.

Ebben az Országgyűlésnek jelentős szerepe van, hiszen „Ő” dönt az állami költségvetésről és nem más. Az Országgyűlés egyik legfontosabb feladata az állami költségvetés megalkotása, prioritásainak meghatározása. A törvényekkel „Ő” ad parancsot a Kormánynak és nem fordítva. Az Országgyűlésnek nem kell kritikátlanul elfogadnia egyetlen kormány-előterjesztést sem, hiszen a választott képviselők alapvető feladata éppen a kormány ellenőrzése. Az is kérdés persze, hogy képesek-e a képviselők ezt a feladatukat felelősen, vagyis szakszerűen, higgadtan és ügyszerető módon ellátni? Ifjúsági területen például, képesek-e levonni a megfelelő következtetések az ifjúsági státuszriportokból és ezeket érvként felhasználni a kormányt (és ennek keretében a költségvetést) ellenőrző munkájukban?

Még azt is hozzátehetnénk, hogy a T. Házon belül sem követték e jelentéseket olyan, legalább szervezeti lépések, amelyek egy lehetséges, későbbi probléma-megoldás előkészítését, frakciók közötti egyeztetések intézményesítését teremthették volna meg, pld. egy hangsúlyosabb Ifjúsági Bizottság létrehozatalával. Az ifjúsági ügyekkel foglalkozó bizottsági munka teljességgel súlytalanná és jelentéktelenné vált az Országgyűlés munkájában. Erre persze azt is szokták mondani, hogy éppen a parlamenti ellenőrző szerep miatt a bizottsági struktúra a minisztériumi szerkezetet követi. Ha van tehát Ifjúsági Minisztérium van Ifjúsági Bizottság is. Ha nincsen, a parlamenti munkában az ifjúságpolitika egy albizottság kis szobájába szorul vissza. Persze, hogy ez is számít!  Csak tessék megnézni egyszer, hogy hogyan alakult ez a történet és, hogy kik is voltak ezeknek a bizottságoknak, albizottságoknak a tagjai! Az persze még ennél is fontosabb, hogy mit is csináltak hivatali idejük alatt.

Izgalmas kutatás tárgya lehetne az is, ha ezeknek az állami státuszriportoknak a parlamenti tárgyalásának követése segítségével tekintenénk az elmúlt húsz évben az ifjúságkép változásait a politikai társadalomban és nem elégednénk meg azzal, hogy csak pártprogramokat vetnénk össze, mint azt „szoktuk volt”. Ehhez részben a státuszriportok szövegelemzésére és az azokban közölt adatok más adatokkal való összevetésére, másrészt az ezek kapcsán elmondott parlamenti felszólalások elemzésére lenne szükségünk. Bizonyosan megérné: láthatnánk, hogy egy-egy politikai párt vezérszónokai (vagyis mögöttük a pártjaik) milyen ifjúságképpel rendelkeznek. Ennek az ifjúságképnek az interpretációi végül is lehetővé teszik annak a kérdésnek a megvizsgálását, hogy vajon függ-e a magyar ifjúságpolitika értelmezési tartományának kijelölése attól, ahogyan a fiatalokról a Parlamentben képviselettel rendelkező politikai pártok „gondolkodnak”? Annak a megvizsgálása is ide tartozik szerintem, hogy ténylegesen mit is jelentett az, hogy az állami finanszírozás erőteljesen csökkenő tendenciát mutat és, hogy ezzel együtt ennek a finanszírozásnak a szerkezete is úgy alakult át, hogy a döntések fokozatosan megint egyre messzebb kerültek a tényleges vagy reál-folyamatoktól (centralizálás v. decentralizálás problémái)? Hajrá fiatal ifjúságkutatók! Szakdolgozati témát kereső ifjúságsegítők!

Az állami státuszriportok parlamenti tárgyalásának végül is akkor van értelme, ha ez a törvényhozók szemléletét és megközelítéseit formálja-alakítja. Akkor, ha felhívja a döntéshozói felelősséggel felruházott képviselők figyelmét a megoldandó társadalmi helyzetekre és orientálja őket ennek a felelősségnek a gyakorlásában. Csakis a fentiekben vázolt tartalmú áttekintés adhatna reális választ arra a kérdésre is, hogy érdemes-e fenntartani ezt a műfajt jövőben a jövőben is, hiszen a jelenlegi helyzet szerint e státuszriportokat három évenként kell(ene) a T. Ház elé terjeszteni. (Bár azt is tudjuk, hogy a korábbi parlamenti ciklusban meghozott határozatok az újonnan megválasztott képviselőket semmire sem kötelezi.)

Az ifjúsági státuszriportokat egyébként más társadalompolitika területekre vonatkozó státuszriportok is követték. A teljesség igénye nélkül pld.: „A Magyar Köztársaság területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetéről”, „A kábítószer-probléma visszaszorítása érdekében készített nemzeti stratégia program megvalósulásáról, az ellátó-intézményrendszer átvilágításáról és hatékonyságvizsgálatáról”, „A lakosság egészségi állapotáról” …

Persze, hogy útitársam, Yossarian kapitány közbeszól itt: „ha nem tárgyal ilyen jelentéseket a törvényalkotó könnyen azt mondhatja bárki, hogy döntéseit a társadalmi tények ismerete nélkül hozza meg – ha tárgyal ilyen jelentést, a szakértők könnyedén azt mondják majd, hogy a tárgyalás nélkülözte a szakértelmet, amellyel mi, a szakértők rendelkezünk!”

Települési státuszriportok

Nem tudjuk pontosan meghatározni azt az időt, a kezdetet, amelytől a települési státuszriportok történetét datálhatjuk. Nagyjából a 90-es évek közepétől tapasztaljuk ezek megjelenését elsősorban a megyeszékhelyeken. A Mobilitás kezdeményezésére létrejött (és a www.mobilitas.hu/niida honlapján láthatóvá tett) NIIDA adattár sem tudja teljes körűen követni ezeket, a változásaikat és a változataikat. Pedig ez lenne csak izgalmas igazán, hiszen egy-egy településről immáron több, mint egy státuszriport született az elmúlt évtizedekben. Hogyan változott a településen élő fiatalok helyzete a státuszriport adatainak tükrében – érdekes kérdés!

Nagy valószínűséggel ezeknek a helyi riportoknak a megjelenése szorosan összefügg az állami-költségvetési forrásból a települési ifjúsági referensek foglalkoztatását segítő pályázat (az ún. „BM-pályázat”) megjelenésével, sőt köztük ok-okozati összefüggés alakult ki a 1996-tól, amikor az egyik pályázati kategóriában ezek elkészítéséhez is lehetett támogatást kérni. Ez a központból érkező, „felülről-lefelé” ható szándék a helyi társadalom új igényeivel találkozott. Ezzel csak arra kívánjuk felhívni a figyelmet, hogy ezeknek a helyi státuszriportoknak a megjelenését elsősorban a helyi autonómia tanulási folyamatának részeként értelmezzük és a települési önkormányzatok történetének a rendszerváltás után kezdődő új fejezetébe illeszthetőnek tartjuk. A helyi társadalom eszmélése együtt halad az új, demokratikus, helyi autonómiát garantáló közigazgatási és államszerkezeti váltással – hogy mi következik melyikből, nos, az a demokrácia misztériuma.

A központi pályázat arra feltevésre épült, hogy ezt az eszmélést „felülről” lehet és célszerű serkenti. Persze ebben benne van az is, hogy „mi fent” jobban tudjuk azt, hogy „mire van szükség lent”. A pályázati eredmények áttekintésével talán megállapítható, hogy ilyen szándékot ilyen kevés összeggel és ilyen módon nem lehet megvalósítani. Nem is igazán lehetett – de ez egy megint egy más kérdés. Mindenesetre a pályázatnak abban biztos, hogy a maga helyén volt szerepe abban, hogy a települési ifjúsági státuszriportok és az ifjúsági koncepciók vagy cselekvési tervek története új fejezettel gazdagodott.

A települési ifjúsági státuszriportok közös jellemzője, hogy vizsgálódási területe földrajzilag egészen pontosan körülhatárolható tér, amely stabil kereteket jelöl ki a fiatal korosztályokat vizsgálók szempontjai számára. Az „egy város” itt a települési önkormányzat igazgatási felelőssége alá tartozó közigazgatási terület, annak intézményeivel, tereivel (helyeivel). Az „egy város ifjúsága” itt a településen élő, tanuló, dolgozó és szórakozó, a települési tereket aktivitásaival feltöltő fiatal, vagyis egy adott élet-adat: lakcím, hely, tartózkodás. Mégis, ezekben a státuszriportokban jelenik meg a leginkább az a felismerés, hogy a fiatalok életére jelentős hatást gyakorol a tágabb környezet, hogy életük nem a település „falai” közé szorítva zajlik. E státuszriportokban sok érdekes dolgot olvashatunk arról, hogy „van-e Budapestnek elszívó hatása” vagy arról, hogy mit is jelent a fiatalok „ingázó életformája” a mobilitási esélyek szempontjából. Ezek a státuszriportok sok esetben nagyon is koncentrálnak olyan kérdésekre, mint a „település megtartó ereje” vagy a mobilitási esélyek latolgatása abból a szempontból, hogy vajon a település kiürül-e vagy térségi szerepét át tudja-e alakítani úgy, hogy virágzó, fejlődő élőhellyé váljon. Sok ilyen települési ifjúsági státuszriport nagyon érzékeny, a település jövőjét érintő kérdésre tapint rá. (Az állami ifjúsági státuszriportok pl. sokkal kevesebbet foglalkoznak ilyen aspektusokkal – pld. az európai kérdésekkel -, mint az elvárható lenne.)

Az ezekben a földrajzi és közigazgatási kategóriákkal jól és nagyon pontosan körülhatárolt térben élő fiataloknak a korcsoportjai azonban nem azonosak, nem „sztenderdizáltak”. Egyik városban a státuszriport az általános iskola felső tagozatától (10-14 évesek) a 30 éves „fiatal vállalkozókig” terjed. Másutt a korcsoportok meghatározása a „klasszikus” 14-25 évesek korcsoportjait fogja össze. Egy harmadik helyen a vizsgálati eredmény (a riport) a „problémás csoportra” koncentrál, amelyet vagy egészség-károsító szerek (legális és illegális drogok) fogyasztása vagy szociálpolitika kategóriák (pl.: leszakadók, szegények) vagy a „bajkeverők” (kriminál-statisztikai, rendészeti, település-biztonsági adatok) szerint csoportosít.

Innen nagyon tanulságos az Echo Innovációs Műhely Szociológiai Kutatóintézet Survey Ifjúságkutatás 2009 „Fiatalok a változó jelenben”[5] riportját áttekinteni a mellékleteivel együtt. Nem hiszem, hogy másoknak Náluk több tapasztalata lenne az ifjúsági státuszriportok elkészítéséről, a folyamat kihívásairól. Imponáló az ország-térképük, amellyel jelenlétüket jelölik.

Örvendetes: a státuszriportok arról tanúskodnak, hogy egyes települések felismerték azt, hogy érdemes arra még viszonylag csekély összegekkel is, de áldozni arra, hogy adatok és tények alapján dönthessenek a település életét befolyásoló kérdésekről és, hogy ezek között megjelennek a fiatalok életére vonatkozó szempontok. Kevéssé ígéretes, hogy ezeket a státuszriportokat inkább ritkábban, mint gyakrabban követik jól és logikusan megalkotott végrehajtási tervek, amelyek a beavatkozások megtervezésére, cselekvésekre vonatkoznak. Költségvetési szempontból a preventív, a „pro-aktív” cselevésekre még mindig sokkal, de sokkal kevesebbet költenek a települések, mint a státuszok fennmaradására, a ’status quo’ megőrzésére.

Yossarian persze közbevethetné itt is: „no persze, a 22-es csapdája”. …

Regionális ifjúsági státuszriportok

A Regionális Ifjúsági Helyzetképek a fentiektől eltérően sajátos műfajt képviselnek, hiszen e helyzetképeket – választott testület híján – olyan politikai viták nem követhették, amelyeket az Ország Házában vagy egy-egy települési képviselő testületében azért mindennek ellenére megcselekedtek, egészen egyszerűen azért, mert a régióink – egyelőre – nem-politikai és közigazgatási, hanem statisztikai és település-szerkezeti régiók.

Nem csupán ez a sajátosság itt, hanem az is, hogy elkészítésük kiindulópontja a működését éppen öt évvel e riportok elkészítését megelőzően megkezdő új ifjúsági intézményrendszer belső érési folyamataiban keresendő, tehát nem „külső megrendelésekben”. A Regionális Ifjúsági Szolgáltató Irodák voltak annak a folyamatnak a motorjai, amely a regionális ifjúsági státuszriportok elkészítéséhez vezetett. Ezért e riportok esetében sokkal erőteljesebben jelennek meg a szakmásodási folyamatra jellemző szempontok, amelyek:

·        a szakmai jogosultság igazolása,

·        a hozzáértés bizonyítása,

·        a problémák elhelyezésének igénye egy cselekvéseket és döntéseket igénylő „szociális térképen”

·        valamint az együttműködések igénye akár közvetlen közreműködések formájában (van olyan regionális státuszriport, amely egyetemi erőforrásokra és van olyan, amely civil-szervezeti erőforrásokra épít).

Minden ilyen regionális státuszriport szerzője vagy szerzői kollektívája arra számított titokban, hogy munkájuk önmagáért szól és megkérdőjelezhetetlenül. Arról beszél, hogy az adott (települési-statisztikai) régióban hol és hogyan vannak a fiatalok, mint társadalmi csoport, már, ha ezen azt értjük, hogy az adatok segítségével megragadhatjuk azt, hogy honnan, hová tartanak az új generációk az oktatás, a művelődés és szabadidő-töltés, a munkapiac és a település-biztonság területein.

A regionális státuszriportok készítőinek javára váljék, hogy nem elégedettek meg ezekkel a szempontokkal, hanem górcső alá vették a civil társadalom szervezett tereinek állapotát is. Ezzel nem kevesebbet cselekedtek, mint azt, hogy figyelmeztették az olvasót arra, hogy a magyar demokrácia minősége múlik ezeken a tereken, alkalmakon, lehetőségeken, támogatásokon.

Még 2010-ben is érdemes visszaolvasni az időben: ezek a regionális státuszriportok logikus folytatása voltak annak a szerkezeti átállásnak, amelyet a Regionális Ifjúsági Szolgáltató Irodák képviselnek az elmúlt 10 évben. Logikus, mert („Most hallgass Yossarian, légyszi!”) a szakmájukra és hivatásukra ébredő közösség kezdeményezésére néhányan szembenéztek a feladataik méreteivel.

Gondolkodjunk közösen: Határozzuk meg az ifjúsági státuszriportok sztenderjeit!

Nos és most nagyon elegáns lenne az, ha azt mondanánk – ahogy a cím is sugallja -, hogy megállapítjuk ezeknek az ifjúsági státuszriportoknak a sztenderdjeit. Nem tehetjük. Inkább arra utalunk itt, hogy erre egy szakmai közösségnek kellene kísérletet tennie.

Innen csak azt mondhatom, hogy úgy tűnik, hogy a státuszriportok élnek a mintakövetés, az átvétel és az egymástól való tanulás lehetőségeivel. A státuszriportok fő tárgya, a fiatal ember a magyar társadalomban, aki ezekben a riportokban mindig, mint egy magyar társadalmi csoport jelenik meg előttünk:

·        életkora van neki (általában –tól és –ig, bár ebben nem alakult ki egyetértés, van, aki egyenesen 30 éves és van, aki 25 éves életkorig tekint valakit fiatalnak)

·        különböző iskolákban tanul (úgy az általános iskola felső tagozatától az egyetemig – vagyis „ott van”)

·        kilép az iskoláiból és próbálkozik a „munkával” (a munkaerő-piaci trendek szereplőjeként – „nyilvántartásba vették-e, mint munka-piaci szereplőt”)

·        ideje van neki, amelyet különböző dolgokra használ (időmérleg inkább, mintsem intenzitás: „mennyit – mire”)

·        valahol „van” (inkább az időmérleg logikus folytatásaként – „intézményes / „hivatalosságok által fenntartott” helyen vagy…)

·        valamit, ami nem az övé, valahogy használ (család, iskola, intézmény)

·        kilép valahonnan (iskolából, családból) és valahová „megy”

·        másokkal van együtt és ez tájékozódási pontokat jelöl ki a számára (közösség és annak a hiánya)

·        nincsen „sehol” és akkor azt próbáljuk megragadni, hogy azért mégis, de lennie kell valahol.

Innen pedig visszakanyarodunk majd arra az ösvényre, amely a társadalmi ifjúságképhez vezet el bennünket. Arra az ösvényre, amelyről minél többet tudunk meg, annál bizonytalanabbá válunk majd, hiszen ezek a „kölykök” (hölgyemények) leleményesen élik az életüket – kicselezik a kutatókat, a státuszriportok készítőit, új dolgokat fedeznek fel (amelyre az ifjúságsegítők büszkék lesznek majd) és új kihívásokat állítanak elénk.

„Yossarian, hogy is van ez?”  

Ne féljünk a lepkék verdeső szárnyaitól!

Gombostű hegyére tűzni egy gyönyörű, még vergődő lepkét, kegyetlenség. A gombostű hegyére tűzött preparált lepkéket mégis képesek vagyunk esztétikai élményként szemlélni. Nagyon fontossá válik a „preparátor”, a megőrző szerepe! Bár a röppenés, a szárny rebbenése, a mozgás nem lehet része ennek az esztétikai élménynek. Színeket, rajzolatot, formákat szemlélhetünk egy állóképen. Egy pillanatban megállított időt, a virágos mezőről elragadott képet, amely örökkévalósággá vált a preparálással, de most már a virágos mező nélkül, a vitrinben és éppen a preparálással lép át az esztétikai élmény tárgyává. Mozgósítanunk kell a fantáziánkat ahhoz, hogy felidézzük a nyíló virágokat, a szélben hullámzó fű felett repdeső pillangókat, a Nap derűjét, amely szivárványos színekben villan meg a rebbenő szárnyakon.

Bizony, ez a státuszriportokat olvasó döntéshozók igazi felelőssége, legyenek az ország vagy a település választott képviselői. A státuszriportok statikus adataiban meg kell látniuk azt, hogy a Társadalom mindig mozgásban van. Meg kell érezniük azt, hogy a fiatalok élete szakadatlan változás és mozgás és átalakulás, hogy az ifjúságpolitika a változtatásra való felkészítés és a változások aktív elfogadásának kettős tengelye mentén halad. A szükséges és elvárt változtatásokat végül is nem kívülről és legkevésbé sem felülről érkező csodaként kapjuk. Aktív és alkotó részvételünk nélkül még a látványosan támogatott politikai erők szekere is kátyúba reked – előbb vagy utóbb. A változásokhoz ugyanakkor alázattal és tárgyilagosan kell viszonyulnunk.

A státuszriportokra (vagyis a „vitrinre”) éppen úgy szükségünk van, mint a képzeletre (vagyis a „mozgás érzékelésére”). Ezek elkészítésében a státuszriportok szerzőinek van nagy felelőssége. Ők a preparátorok és ők készítik az installációt is. Mindkettő igazi, vérbeli szakmai feladat. Ténylegesen működő, vagyis intézményes – és nem szubjektumok által forgatott dákókkal a színes golyókat véletlenszerűen lökdösött, biliárdasztalon zajló játszmához hasonlatos - szakmai együttműködést igényel.

Yossarian tanítása halhatatlan és kikezdhetetlen. Hiszen csak egy csapda volt, a 22-es csapdája.

Tíz éves a RISZI…a RISZI-k 10 évesek!

Kétszer is nekifutottam ennek a bejegyzésnek. Végül is ennél a változatnál maradok::

Tíz év éppen elég hosszú idő ahhoz, hogy láthassuk honnan hová jutottunk. Bár gondolkodnánk ezen is! Hogy honnan – hová, miből - mit! Az elmúlt tíz évben a 90-es évek közepére körvonalazódott magyar ifjúsági munka átalakult, megváltozott, más lett. Ezekre a változásokra több dolog is hatott: így például az európai tér (2004-ben az Európai Unió tagországa lettünk), azok a társadalmi folyamatok, amelyek átpozícionálták a fiatalok, mint társadalmi csoport helyzetét és az erről alkotott társadalmi képet, és azok az intézményi változások, amelyek új és új szereplők bekapcsolódását eredményezték.

Ezek között az intézményes folyamatok között kell elhelyeznünk az 1999. szeptemberében alapított Regionális Ifjúsági Szolgáltató Irodákat is. Egy intézmény persze nemcsak „jogi test”, szabályok, előírások, eljárások és állománytáblák fizikai, érinthető és olvasható gyűjteménye. Egy intézményt személyek képviselnek és a személyiségük ereje vagy gyengesége legitimációs erővel bír: hitelesít papírra vetett koncepciót, írásban megformált szándékot vagy tervet, vagy éppen ellenkezőleg: hiteltelenné tehet még nemesebb gondolatokat is. 

Tíz év alatt milyen sokan fordultak meg ezekben az Irodákban! Tíz év alatt milyen sokan léptek kapcsolatba ezekkel az irodákkal! Mennyi kezdeményezés indult innen és mennyien kaphattak bátorítást ahhoz, hogy projektjeikkel érdemes foglalkozniuk! Hányan meríthettek erőt abból, hogy megtudhatták, van kire számítaniuk, hogy nincsenek egyedül, hogy találkozási lehetőségeket kínálnak nekik a gondolatokkal, a módszerekkel és a módszertanokkal, a személyekkel és az erőforrásokkal!

Mert hiszen ez volt az Irodák igazi értelme: az erőforrásokkal való találkozások szervezése a helyi társadalomban megszületett kezdeményezések oldalára állva. Az első években – úgy tűnt -, ezt mindenki egyformán és azonosan érti. Egy addig központból vezérelt állami pályázati-támogatási forrás (az Ifjúsági Alapprogram) felhasználásáról 70%-ban a régiókban döntöttek. Az irodák felhatalmazást kaptak arra, hogy nemcsak pénzügyi, hanem más eszközökkel is segítsék a helyi ifjúsági kezdeményezések megerősödését. Az információ-kezelés, a szakmai találkozások szervezése és a helyi konferenciák, a módszerek alkalmazásának biztonságát erősítő képzések, a tanácsadás mind-mind arra mutatott, hogy kialakulhat egy több elemű, összetett (majdhogy: komplex) szolgáltatási rendszer, amely a támogatások problémáját a maga összetettségében képes intézményesíteni.

A RISZI-k tíz éves története, mint egy pohár tengervízben az óceán mutatja meg a magyar ifjúsági munka erősségeit és gyengeségeit. (Méltóbb ünneplés talán nem is lehetne ennél: a tanulságok higgadt és publikus levonásánál.) Ez a munka ebben az időszakban lépett a szakmává válás ösvényére, és bár ennek az Útnak persze több állomása is van, a RISZI-k közvetlenül és tevőlegesen abban működtek közre, hogy ne csak egy keskeny mezsgyén, hanem egy szélesebb utcában is mehessünk.

A RISZI-k tíz éves története nem választható el attól, hogy mi történt az „anya-intézménnyel”, a Mobilitással, attól, hogy mi történt az aktuális minisztériumokban és attól, hogy hogyan változott meg az a politikai klíma, amely helyben és az országban ezt az ifjúsági munkát – egyikét az embermunkáknak - körülveszi.

A RISZI-k nézetem szerint úgy 2002-2004-re jutottak el abba az állapotba, hogy összetett és komplex szolgáltatásokat nyújthassanak a hozzájuk fordulóknak és az Általuk megtalált és bátorított kezdeményezéseknek. Az a szándék, hogy a „felülről” érkező szándék a „helyivel” találkozzék, ebben az időszakban örvendetesen megfordulni látszott. A „helyi” értéke helyreállt: az „alulról felfelé” történő építkezés ígéretét rejtette magában. Ez a jelleg már képes volt arra, hogy megakadályozza az irodák vezetésének politikai indíttatású lefejezését, bár a regionális pályázati döntéshozatalban ügydöntő Regionális Ifjúsági Tanácsok összetételének megváltoztatása már előrevetítette azt, hogy szakmai szempontok helyett külső-idegen, pártszobai szempontok dominánssá válnak. A RISZI-k 2005-ben pld. még képesek voltak arra, hogy elkészítsék azokat a regionális státuszriportokat, amelyek - először a magyar ifjúságpolitika történetében - regionális alapon „írták le” a fiatalok helyzetét. Ez pedig nélkülözhetetlen ahhoz, hogy tisztában legyünk a területi-települési különbségekkel és, hogy ezek alapján állapíthassuk meg a beavatkozások stratégiáit.

Ne felejtsük el, hogy a RISZI-k eredetileg „önálló részjogkörű költségvetési egységek” voltak. Ne felejtsük el azt sem, hogy mára, 2010-re a Mobilitás, mint „anyaintézmény” sem az. Az intézményi és az intézményes önállóságtól való megfosztás, a „helyi” értékeinek csökkentése a „központi” javára nem eredményezhetett mást, mint azt, hogy a meglévő személyzet a „központból” (ami ugye a mi esetünkben általában az aktuális minisztériumot jelenti) érkező utasításokat hajthatja végre, már „csak” azon fáradozhat, hogy minél szorgalmasan feleljen meg a központból érkező elvárásoknak. Mintha szemüveget cseréltünk volna. A közeli betűket kiélesítő olvasószemüvegünket egy távolra jól látó szemüvegre cseréltük volna miközben egyébként olvasnunk kellene!

Mindegy is. Történt, ami történt. Úgy történt meg, ahogy. Mi elsősorban emberi történeteket látunk itt. Emberi akciókat, találkozásokat, felismeréseket, rádöbbenéseket. Látjuk az akaratot arra, hogy egy cselekvésből leírás, a leírásból szó, a szóból mondat és, hogy a mondatból szakmai fogalom szülessék. Elképzeléseik mellett kitartó, cselekvéseikben következetes személyiségeket látunk és aktuális elvárásoknak könnyen és gyorsan behódoló és azokhoz talán túl gyorsan igazodó személyiségeket látunk, akikre ezért egyébiránt senki sem haragszik. Itt maradókat és itt kitartókat látunk és azokat is, akik feladták a küzdelmeket ilyen vagy olyan ok miatt.

A RISZI-k történetét más intézményeknél talán szokatlan módon jelentős fluktuáció jellemezte az elmúlt tíz évben. De persze ez az ifjúsági munka sajátossága is, hiszen „mindenkit” szeretnénk értékekre tanítani! Az irodák egészen biztosan nyílvántartanak minden munkatársat és minden szövetségest, akik az elmúlt tíz évben megfordult itt vagy a közvetlen környezetükben. Úgy tartják nyílván Őket, hogy Ők is részt vettek a szakadatlanul és mindig közös tanulási folyamatban. Még az elmenők is elvittek magukkal egy fontos tapasztalatot – és ebben mindenképpen biztos vagyok. Nevezetesen azt a készséggé és képességé váló tapasztalatot, hogy érdemes a fiatalokért a fiatalokkal együtt dolgozni, megtanulni azt, hogy hogyan is formálódnak az Élet fordulatai megvalósítható projekt-tervekké. Az ifjúsági munka – többek között – rövid idejű és intenzív projektek sorozatából áll, amelyekkel nemcsak a támogatások miatt kell „projektként” bánnunk. Nem is ezért, hanem a közös tanulási folyamat miatt. Mert segíteni szeretnék a fiatalok társadalom-tanulási folyamatait. Mert ez által is szeretnők, ha egészségesebb és kiegyensúlyozottabb társadalomban (együttlétben) élhetnénk.

A valóság nem olyan fennkölt persze, mint a Valóságról alkotott szép szavak. Vegyük most azt észre, hogy „fenn” és „lenn”, amelynek távolságait olyan szép szavakkal tudjuk leírni, valójában nagyon is közel van egymáshoz. A RISZI-k munkatársainak kitartó ügyködése jóvoltából, a regionális megközelítések jóvoltából, a hozzájuk fordulók által mindig „nyomás alatt tartott” elköteleződésük jóvoltából megszületett a magyar ifjúsági munka egyedülálló térképe. Encsencs és Börcs, Bordány és Pétervárad, a Sárhidai kistérség vagy Hajdúbagos, a békéscsabai ifjúsági munka és Üllés ifjúsági koncepciója a RISZI-k nélkül soha sem emelkedett volna Példává, szakmai sztenderdeket befolyásoló tényezővé.

Tíz év okot ad az ünneplésre. Az ünneplés az nem a múltban való megállás, hanem a mozgás – a honnan hová - megragadása. Az üzenet egészen világos: ifjúságpolitikai értelemben még most is az a legnagyobb kihívás, hogy a már egyszer megszerzett és becsületes úton beszerzett tapasztalatokra épített szakmai autonómiát, a Regionális Ifjúsági Szolgáltató Irodák (és a RIT-ek) pénzügyi, pályázati, döntési és tervezési autonómiáját helyre kellene végre állítani ahhoz, hogy az új körülmények között szükséges szakmai és ifjúságpolitikai változtatásokat meg lehessen „lépni”.

A magyar ifjúsági munkában a RISZI-knek (és az automóm, vagyis a helyi értékeket kifejező és így fontos ügyekben döntő RIT-eknek is persze) felbecsülhetetlen szerepe lehet abban, hogy az ifjúsági munka elérhesse azokat, akiknek erre a legnagyobb szüksége lenne erre: a települési hátrányok között felnövő fiatalokat, akiknek társadalmi esély talán utoljára éppen itt kínálkozik.

Azon a képzeletbeli – reméljük és kívánjuk, hogy néhány helyen valóságos – tortán éppen tíz gyertya ég ezekben a napokban. Ha ez a torta a tíz éves történet minden rétegét tartalmazza (mint egy jó flódni) fogyasszuk el jó étvággyal! Úgy fújjunk el gyertyát ezen a tortán, hogy tudjuk egy, legalább egy mindig a Jövőért lobog!

                                                                                                                        -tsch_p 

Lepkék a gombostű hegyén…

avagy Ifjúsági Státuszriportok – első rész

„Mi a Boldogság Édesapám?

Nézd csak: ott egy lepke! Kapd el!

–         mondta Tímár Mihály, az Aranyember”

(a Jókai Mór művéből készített filmben)

„A nemzetközi helyzet fokozódik Pelikán elvtárs.”

(mondta Virág elvtárs a Tanú c. filmben)

Elöljáróban – a körüljárás

Az alábbiakban gyűjtőnéven ifjúsági státuszriportoknak (röviden státuszriportoknak) nevezem majd azokat a dokumentumokat, amelyek alapvetően az elmúlt másfél évtizedben váltak fontos műfajjá az ifjúsági munka területein. Mondhatnám úgy is, hogy az alapokat megerősítő műfajjá. Minden olyan dokumentum ide tartozik szerintem, amely a fiatalok helyzetével foglalkozik, a fiatalok helyzetét mutatja be. Ezzel tehát azt állítom, hogy a „magyar fiatalok helyzetéről” az Országgyűlésnek benyújtott, vagy a „regionális ifjúsági helyzetképről” az ifjúsági szakma számára készített, vagy egy település fiataljainak helyzetét feltáró dolgozat, amelyet a település képviselő-testülete megtárgyalt, a méretétől, a vizsgálati módszereinek mélységeitől függetlenül is azonos abban, hogy legfőbb céljának a fiatalok társadalmi helyzetének az adott társadalmi térben és adott időben történő bemutatását tartja.

Függetlenül attól, hogy országos vagy helyi helyzetképről beszélünk, e dokumentumok célja tehát mindig ugyanaz: a fiatalok jelenlegi társadalmi státuszának rögzítése az adott környezetben és az adott társadalmi időben. Ez véleményem szerint még attól sem függ, hogy az adott státuszriportokat tudományterületek szakértői (pld: szociológusok) készítették-e vagy azok ifjúsági-szakmai csoportok közös munkájának eredményei (mint pld. az ún. Regionális Ifjúsági Helyzetképek).

Ebből a szempontból az Európai Unió 2009-ben először publikált „Ifjúsági jelentése” is ilyen státuszriport (és tudjuk, hogy ettől kezdve három évenként kell ilyen riportok készíteni a tagországok közreműködésével). Az ilyen státuszriportok más nemzetközi szervezetek munkájában is megszaporodtak. Az ENSZ és szakosított szervei, az OECD, a World Bank vagy az OSI egyaránt készített vagy készítenek ilyent egy-egy ország, egy régió fiataljainak helyzetét bemutató riportot.

Ezektől a riportoktól azért különböztetném meg az Európa Tanács Ifjúsági és Sport Igazgatósága által készített ún. nemzeti ifjúságpolitikai ország-jelentéseket (national youth policy review), mert ezek elkészítésének módszertana eltér a fentiekben említett riportokéitól. (Ezekről az ET ország-jelentésekről, mint az egységesebb európai ifjúságpolitikai felfogás kialakulásának nagyon fontos dokumentumairól a későbbiekben írnék itt majd valamit.)

Innen térnénk rá a magyar ifjúsági státuszriportokkal kapcsolatos kérdésekre, melyekkel kapcsolatos mondanivalómat az alábbi típusú dokumentumokra alapozom:

• az Országgyűlés által tárgyalt helyzetjelentésekre (1991. óta a Magyar Országgyűlés több alkalommal is tárgyalt ilyen, a Kormány által készített dokumentumot), vagy ide tartozik az Ifjúság nagymintás kutatásokból nyert eredmények publikációja vagy a legutóbb a Nemzeti Ifjúsági Stratégiához illesztett „helyzetbemutatás”),
• az ún. „regionális helyzetelemzés” című dokumentumokra, amelyeket a Regionális Ifjúsági Szolgáltató Irodák készítettek 2005/2006-ban a hét statisztikai régióban,
• azokra a helyi helyzet- felmérésékre vagy elemzésekre, amelyek egy-egy önkormányzati ifjúsági koncepció részeként vagy előzményeken készültek alapvetően az 1990-es évek közepétől különböző magyar településeken (amelyek között alapvetően persze városi és kisebb mértékben kistelepülési dokumentumot találhatunk) és amelyek a „településen élő fiatalok helyzetét” tárgyalják különböző szempontok alapján.

Más humánpolitikai területeken is ismerünk ilyen státuszriportokat. Utalok itt a helyi-települési szociális térképekre, a kábítószerügyi helyzetképekre vagy az esélyegyenlőségi tervekhez készített státuszriportokra. Hozzátehetném azt is, hogy egy-egy TÁMOP európai pályázati projekt-tervhez is tkp. státuszriportokat kérnek, hiszen ezekben be kell mutatni azt a szociális helyzetet, amelyre a projekt reagálni kíván.

Az a benyomásunk, hogy a státuszriportok egyébiránt örvendetes szaporodása arra a felismerésére vezethető vissza, hogy az „ifjúságnak”, mint társadalmi-szociológiai konstrukciónak a helyzetét mindig újra és újra meg kell határozni ahhoz, hogy ezekből a riportokból meghatározhassuk azokat a cselekvéseket, beavatkozásokat és intézkedéseket, amelyeket velük és értük szeretnénk megtenni. Úgy gondoljuk, hogy az ilyen státuszriportnak végső soron ez az alapvető feladata, rendeltetése. Az alábbi áttekintésben mégis inkább az ezzel kapcsolatos bizonytalanságokra, mintsem a bizonyosságokra utalunk majd. Kérdésünk az, hogy ezekkel a fentebb említett dokumentumokkal ténylegesen státuszriportokként bánunk-e, akként használjuk-e ezeket, vagy sem? Először utalunk arra a szakmai környezetre, amelynek nagyon fontos szerepe van a riportok elkészítésében és abban is, ahogy az elkészült riportok „menedzselik”.

Amikor ezt a bejegyzést írom arra is gondolok, hogy a státuszriportok megszaporodása örvendetes és félelmetes egyszerre. Ma már sokan készítenek ilyen státuszriportokat, mert ez az elvárás, ez a „sztenderd”. Sok olyan státuszriportot ismerünk, amelyeket nem a tudományterületek képviselői, hanem – hozzájuk képest – „civil szakértők” készítettek. Vajon ez azt is jelentené, hogy kialakultak a státuszriportok készítésének is a sztenderdjei? Vajon ilyenkor ott van-e a Cselekvés felelőssége is? A riportok készítői vajon azzal ütik-e el a Cselekvés felelősségét, hogy a „többi már nem az én dolgom – dolgozzék más a következtetések levonásán”? Még arra szeretnék utalni itt, hogy tudjuk, az ilyen státuszriportokat „tanítjuk” is már. A Mobilitás által akkreditált „helyi ifjúsági munka” 60 vagy 120 órás képzési terve pld. egyaránt tartalmazza a „helyi ifjúsági koncepció és cselekvési terv” modult, amelyek elkészítéséhez éppen ilyen státuszriportokat szükséges készíteni.

A státuszriportok ifjúsági-szakmai környezetének kihívásai

Ne felejtsük el, hogy egy ifjúsági státuszriport kavicsa először mindig az ifjúsági „szakma” kútjába hull és ott vet – ha van abban a kútban víz elég - hullámokat. Legalább is, ezt feltételezzük, szeretnénk, ha így lenne. Kő persze hullhat apadó kútba is… Azt tapasztaltuk eddig, hogy a legszűkebb szakmán túl más körökben ezek a státuszriportok olyan nagy hullámokat nem vetettek – de ennek okait nem itt, hanem egy másik beszélgetésben lenne érdemes feltárni.

Ott hagytam abba a legutóbb (www.ifjúságpolitika.blog.hu/március_18.: választások idején…), hogy „egy szakmának SZAKMAKÉNT” kellene készülnie az országgyűlési választásokra, még inkább a választások utáni helyzetekre. Persze, hogy erre a 2010-es választásra gondolok, alapvetően amiatt, mert a választási listák nyilvántartásba vételének lezárásával már látható volt az, ahogy ez a választás teljesen átrendezi azt a pártpolitikai erőteret, amelyhez az elmúlt 20 évben nagyjából „hozzászoktunk”. Nagy változásokra lehet számítani és jelentős változtatásokra, hiszen az már biztos, hogy az átrendeződő politikai térben a társadalmi feladatok megoldása, az itt maradt és az új kihívások a Kormányzat gyökeres átalakítását kívánja meg. Az eddig megszokott módon kormányozni már nem lehet. Új kormányzati stílus, egy más felfogás kialakítása pedig nem lehetséges új szakmai kiegyezések nélkül, amelyekben a különböző szakmai csoportoknak aktív szerepek kínálkoznak, ha élni tudnak ezzel a lehetőséggel. Ráadásul a választáson felhatalmazást kapó pártoknak mind a kormányzati cselekvésben, mind a törvényhozásban olyan új kihívásokkal kell majd megküzdeniük, amelyekre a korábbi rutinokkal és bejáratottnak vélt mechanizmusokkal már nem tudnak majd megfelelni. A XXI. század visszafordíthatatlanul megérkezett Magyarországra is. A politikai társadalomnak tehát másképpen kell cselekednie, mint a XX. században – másképpen kell a szakmákhoz, a szakmacsoportokhoz is viszonyulnia.

Ezért kellene szakmaként készülni erre a helyzetre, vagyis legalább középtávú célokat kitűzve és egyetértve a célokkal, összefogva a ki- és megharcolt szakmai tartalmak és megkezdett történetek megmaradásáért, feltéve, ha ezek a történetek megérdemlik azt, hogy az új körülmények között is fennmaradjanak. De egy szakmának minderről pontos és világos képe kell, hogy legyen. Egy szakmának ezeket hitelesítenie kell. Egy szakmának ezeket a minőségeket őriznie kell tudnia. Ennek a szakmai képnek a hiányában mennyi, de mennyi személyes erőfeszítés enyészett el már eddig is és válik majd semmivé egyik időpillanatról a másikra!

Persze ebben a mondatban több szakmai kihívás is rejlik. Eltűnődhetünk azon, hogy vajon meghatározta-e valaki valaha is ennek az ifjúságsegítő szakmának az erre az időszakra szóló „szakmai” a céljait? Ha meghatározta volna, vajon frissíti-e a meghatározásokat, hiszen a frissítésre és folyamatosan karbantartásra itt nagyon nagy szükség van! Vajon KÖZÖSEN határozták meg ezeket a szakmai célokat? Ha, tételezzük fel, hogy igen, kik is ülték körül az asztalokat, amikor erről a „szakmáról” esett szó? Kik és hogyan – milyen utakon – tervezték és tervezik meg ezt a szakmát? Ez egy olyan dolog, amit tervezni „kell” vagy csak úgy megtörténik velünk? Mi történne ezzel a „szakmával” akkor, ha most meg kellene határoznia azt, hogy hol van és merre tart? Mit válaszolna ez a „szakma” arra a kérdésre, hogy mik is a magyar ifjúságpolitika főbb kihívásai a 2010-es években?

Kérem, hogy ne sértsen senkit sem az, ha a „szakmát” idézőjelbe teszem. Folytassa nyugodtan az olvasást. Ez a „SZAKMA” – amelynek a létezésében a magam részéről hinni szeretnék - még sok olyan dolgot nem tud, amellyel az alázattal más, embert segítő vagy humánpolitikai szakmák már szakmává váltak és amellyel – ezeknek a szakmáknak a kiküzdött tapasztalataira figyelve - végül is az ifjúságsegítés is szakmává válhatna, mert azzá kell válnia előbb vagy utóbb, az biztos. Nyilvánvaló, hogy a szakmává válásnak az, hogy az Országos Képzési Jegyzékben 55 8419 02 számon 2001. óta megtalálhatjuk az ifjúságsegítőket, egy nagyon fontos, de nem elégséges feltétele.

Miről is beszélek most? Arról, hogy az ifjúságsegítői képzés kialakulása önmagában nem járul hozzá ahhoz, hogy ezt a szakmát szükségesként és fontosként fogadja be a társadalom. Ahhoz, hogy rajtunk kívül mások is belássák azt, hogy a fiatal embereknek a társadalom-tanulásában, éppen ebben az életszakaszban szükségük van a bátorításra, a közösségi tanulási lehetőségekre, a kipróbálás esélyeire az önkifejezés eszközeinek vonatkozásában, ahhoz elsősorban olyan terekre van szükség, ahol ezek az interakciók megvalósulhatnak. A „miénk itt a tér” sokféle szövegkörnyezetben sokszor idézett szlogenje e tekintetben valójában nem is része a társadalmi valóságunknak. A társadalmi terek többségében a fiatalok passzív lődörgők és nem aktív alakítók. Jó, persze a cyber-térben a fiatalok vannak alapvetően és elsősorban jelen, de ennek a térnek a valóságos társadalmi terekkel még csak áttételes és nagyon közvetett összeköttetései, érintkezései vannak. Sok, az internetes felületeken viruló, vagy onnan kiinduló rendkívül izgalmas közösségi példa ellenére is azt kell mondanunk, hogy a tényleges, fizikailag is tapintható emberi közösségek erejére szüksége van a társadalomnak, mert ez a közösségi tér ahhoz, ahol a társadalom-tanulási folyamatokat másokkal együtt éljük át. Gondolom, abban egyetérthetünk, hogy az ifjúsági közösségek (erősítése, segítése, bátorítása) az ifjúsági munka fő munkaterületeit jelölik ki. Itt kell elsősorban bizonyítani azt, hogy az ifjúságsegítés eredményesen képes hozzájárulni a kiegyensúlyozottabb társadalmi működéshez.  

Ebből az is következik, hogy annak a bizonyos „társadalmi elfogadottságnak” bizony vannak belső-szakmai és külső, vagyis tárgyi-, technikai- és anyagi feltételei. Ezekért a „szakmának” szakmaként kell megküzdenie. Ebben a „küzdelemben” pedig elsősorban a cselekvések minőségére tud építeni. Az átgondolt, tudatos, módszereiben biztos, nyitott és a résztvevő fiatalokra tekintő ifjúsági munka érdekes és eredményes. Eredményeit fel lehet használni a feltételekért folytatott küzdelemben alkalmazott érvelésben.

Most abban a helyzetben kell megfelelő érveket szolgáltatni a „szakma” lehetőségeinek megtartása és eszközeinek bővítése érdekében, amikor a politikai közbeszéd egyik kulcsszava a „válság” – vagyis a pénzhiány -, ilyenkor előkerülnek az állami szerepvállalás gyökeres átalakítására, a közszolgáltatások racionalizálására, a nagy közszolgáltató rendszerek alapvető reformjára vonatkozó ideák. Társadalompolitikai területeken ez a szakmacsoportok éles versenyéhez is vezethet, olyan érdekharcokká, amelyek tétje végül is a közalkalmazotti-köztisztviselői és intézményi státuszok megőrzése, amely azért egyáltalán nem függ össze azzal az értékvilággal és szociális küldetéssel, amelyet a fentiekben, az ifjúsági munka vonatkozásában érintettünk.

Annak az érzékeltetésére, hogy milyen mélységű kérdéskörről van itt szó, csak arra utalnék, hogy jelenleg ebben a „szakmában” pld. az ifjúságsegítőként végző „társadalom-technikusok” számára sem az Állam, sem a települési önkormányzatok és az azok által fenntartott intézmények, sem a civil társadalom sem képes elegendő munkahelyet teremteni. (Azt gondolom, hogy e szakma számára magánbefektetők még sokáig nem fognak elfoglaltságot ajánlani.) Ugyanakkor a jelenlegi képzésben százával képezünk olyan fiatalokat, akikről az első pillanattól kezdve tudjuk, hogy soha sem dolgoznak majd ifjúságsegítőként. Hallgatóink mégis kellő bölcsességgel iratkoznak be kurzusainkra, hiszen tisztában vannak a fentiekben vázolt helyzettel.

Ehhez képest egy olyan képzésen vezetjük végig őket, amelyben sok és sokféle típusú elméleti tudás elsajátításához kötjük a „tanulási jogosítvány” megszerzését. Ezzel gyakorolhatunk ugyan némi hatást az egyes individuumok lehetőségeire, hiszen felismerhetik azt, hogy egyes (tan)tárgyakban kreditekhez juthatnak, de nyilván csak akkor, ha tovább akarják folytatni a tanulmányaikat. Az az elméleti anyag, amelyet át kívánunk adni nekik az a képzés adott időtartamában jelentős időt emészt fel, lényegében elvéve a gyakorlati tudás megszerzésének lehetőségét. Miközben elmélyültebb elméleti tudás megszerzésére sem elegendő. Ráadásul az ördögi kör éppen itt zárul be a leginkább. Ha kevés, ifjúságsegítőket eltartó munkahelyet találunk, szükségképpen kevés lesz a megfelelő gyakorlóhely is, ezért azon a kevés működő helyen kell megoldani a szakmai gyakorlatokkal kapcsolatos feladatokat is, amelyek egyébként a fennmaradást és a szakmai megmaradást biztosító rendszeres tevékenységeiket végzik és akiken az ifjúsági munka minőségei múlnak. Hosszabb távon nem igazán szerencsés, ha úgy tanítunk, hogy közben tudjuk azt, hogy hallgatóink jó, ha 5%-a válik ifjúságsegítővé. Mert akkor az a választásunk, hogy tanítóként való szerepünket ifjúsági munkásként használjuk magunk is arra, hogy annak a „maradék” 95%-nak is „adjunk” valamit. Ugyanakkor látnunk kell azt, hogy a képzőhelyeknek semmilyen hatása sincsen a foglalkoztatási helyzetre.

Az ifjúsági státuszriportok kérdése tehát egy ilyen „szakmai” közegben nem csupán az, hogy a szakmai munkához kellő hátteret, támasztékot és ismeretet biztosítson – és ugye, ezekből tanítunk is -, hanem az is, hogy növelje-tágítsa azt a területet, amely a szakma társadalmi elfogadottsághoz szükséges. Ezt a státuszriport az objektívebb ifjúságkép erősítésével teheti meg a leginkább. Azt a teret kell kijelölni és tágítani, ahol a szakma be tudja bizonyítani, hogy vannak érvényes szakmai válaszai azokra a problémákra, amelyeket éppen a státuszriportok tárnak fel és rögzítenek. A státuszriport ugyanis azokra a társadalmi kérdésekre mutat rá, amelyek beavatkozást igényelnek és adalékokkal szolgál a beavatkozás méreteinek és módszereinek a meghatározásához. Az ifjúsági cselekvési tervek vagy koncepciók jó esetben az ezekben a státuszriportokban foglalt kérdések logikus folytatásaként jelölik meg a beavatkozások céljait, eszközeit, feladatait és időtartamát. Nagyon sok esetben ezek a státuszriportok egyenesen az ilyen – elsősorban helyi/települési - koncepciók szerves részét képezik.

A státuszriportokat tehát a társadalmi elfogadtatás szolgálatában mindenképpen alkalmazni szükséges, hiszen ezek mutatnak rá azokra a társadalmi helyzetekre, amelyek az ifjúsági munkáért „kiáltanak”. Az ifjúsági munkának gyakorlatias nyelvre kell ezt lefordítania a cselekvéseiben. A státuszriportoknak a képzések részévé kell válnia, hiszen ezek a riportok az ifjúságképet formálják azzal, hogy milyen területeket fognak át és, hogy milyen szempontokból vizsgálják a fiataloknak, mint sajátos társadalmi csoportoknak, mint szociális kategóriának a társadalmi helyzetét (a lokális társadalomban, a magyar társadalomban, az európai társadalmakban). A gyakorlat és az elmélet között itt, a státuszriportokkal kapcsolatos kérdéskörben közvetlen a kapcsolat tehát.

Így is szemlélhetjük ezeket a státuszriportokat:

·        a szakmai terek és lehetőségek kitágításának lobbi-eszközekeiként,

·        a társadalmi ifjúságkép formálásának egyik lehetőségeként,

·        a társadalompolitikai döntések előnyagaiként, feltétlenül szükséges kellékeként,

·        az ifjúság-szakmai cselekvések tervezésének stratégiai és taktikai lépéseit segítő és meghatározó munka-eszközként,

·        ifjúságsegítők felkészítésének „tan”-anyagaként.

A státuszriportok elkészítése ezért többrétegű szakmai kihívás. Az elkészítésük módszertana, a riport tartalma (vagyis ifjúságképének meghatározása), valamint azok nyelvére való lefordítása, akik a riportot e fentiekben vázolt célok szerint használják mind feladatot ad. Szerintem a „szakmának”.

Folytatása következik! (A következő részben a körüljárásban említett státuszriportok áttekintésével folytatom.)

A tapintható jövő

Megszülettünk hirtelen,

egyikünk se kérte,

kérve kérünk szép jelen,

meg ne büntess érte…

(Devecseri Gábor:

Az egyes emberek dala együtt)

Egy német magazinban figyeltem fel ezekre a különös alkotásokra, szobrokra. Mathieu Lehanneur francia alkotóművész 2009-ben mutatta be ezeket az új alkotásait. Úgy 70 cm magasságú és 60 cm átmérőjű kerámia szobrokat készített a Világ országainak korfáiból. (A művész hivatalos honlapján - http://www.mathieulehanneur.com - további részletek a projektről.)

Micsoda gondolat! Egy társadalom évgyűrűinek láthatóvá és megfoghatóvá tétele! Egy redőzet egy korosztály gyűrűje. A felületen végigfutó ujjaim a generációk egymást támasztó-támogató kitüremkedésein vagy bemélyedésein futnak végig. Alakzatok, amelyek egy fenyőfára hasonlítanak, egy büszke fenyőre, amelynek azonban vékonyodik a törzse… Vajon meg tudják-e majd tartani az egyre terebélyesedő felső ágakat? Egy kis köpcös, bokor-szerű képződmény. Súlyosan ül kiterjeszkedő talapzatán. Biztosan kapaszkodik-e a talajban? A kiterjeszkedő gyökér nem szívja-e el az energiákat a középen lombosodó ágaktól? Mennyire kifejező képek! Mennyire más, mint az egydimenziós ábrázolás!

Az ifjúságpolitika nagy európai kihívásainak egyike az európai társadalmak demográfiai állapota. Az „öregedő társadalom” (ageing society), illetve a népesség-fogyás szociális, kulturális és politikai kérdésköre. Az a „nagy szövegkörnyezet”, amelyben elhelyezzük a dolgainkat.

Az ifjúságpolitika a jövő ütőerén tartja – de mindig a jelenben – az ujjait. Az ujjak végigfutnak a korosztályok, a generációk, a kohorszok évgyűrűin (Homage á M. Lehanneur!). Milyenek egy optimista, a jövőjében bízó társadalom alakzatai? Van-e összefüggés a társadalom korfája, az erre tekintettel lévő társadalompolitika és az ifjúságpolitika főbb tartalmai között? Gyönyörködünk ezeknek az alkotásoknak a formáin és azon, ahogy fény megcsillan a gyűrűk közein… Ámulunk. Hát, így van ez.

                                                                                                                                    w-tsch

A szakmai önképzés fontos forrásait jelentik a különböző szakmai kiadványok, publikációk. Arra gondoltam, hogy érdemes lenne itt, ezeken a lapokon időre-időre bemutatni egy-egy kiadványt, felidézni az abban foglalt gondolatokat, megközelítéseket, példákat. E tervezett sorozatnak első darabjaként most egy jelenleg, egyelőre csak angol nyelven hozzáférhető ifjúságpolitikai kötetet mutatok be, mint olyant, amely oktatási segédanyagként is alkalmas lehet a nemzetközi színtéren tapasztalható ifjúságpolitikai trendek és felfogások bemutatására.

A kiadvány: 'Youth Policy Manual. How to develop a national youth strategy' (Szerző: Finn Yrjar Denstad. Council of Europe Publishing. Council of Europe, 2009. 94 old. ISBN 978-92-871-6576-3, megrendelés esetén: 15 Euro)

http://book.coe.int

http://youth-partnership.net

A fenti címen megjelent és a fenti hivatkozásokon elérhető könyv az Európa Tanács és az Európai Unió ifjúságügyi együttműködésének új kiadványsorozatának újabb darabja. Hét fejezetből és részletes – és nagyon hasznos – bibliográfiából áll. A fejezetek áttekintik a nemzeti ifjúságpolitika főbb fogalmait és az attól elvárható követelményeket (2.). Bemutatják az Európa Tanács és az Európai Unió ifjúságpolitikáját és ennek a főbb intézményeit, a két szervezet ifjúságpolitikai együttműködését és az ENSZ rendszerét az ifjúsági ügyek kezelésében (3.). A következő fejezet (a 4.) az ifjúsági részvétel mikéntjéről, az 5. fejezet a nemzeti ifjúságpolitika kialakításával összefüggő fontos tartalmi kérdéseket tárgyalja. A következő részben (6.) az ifjúságpolitika főbb keretei kialakításának és tervezésének fontos lépéseiről, a záró fejezetben (7.) pedig egy, a tervezést segítő példát olvashatunk.

A norvég nemzetiségű szerző jelenleg az EU Oktatási és Kulturális Főigazgatóságának munkatársa, ahol ifjúsági ügyekkel foglalkozik. A web-en fellelhető referenciái alapján (pld.: http://be.linkedin.com/in/finndenstad) mondhatnónk, hogy ifjúsági szakmai-szakértői karrierje tipikusnak mondható. A hazai ifjúsági ernyőszervezetben végzett munka természetesen folytatódott a European Youth Forum keretei között, ahonnan jó a rálátás a különböző nemzetközi szervezetek által kínált lehetőségekre és ahol természetesen arra is mód nyílik, hogy a Youth Forum képviseletében minden olyan fontos személyiséggel is megismerkedhessen egy ambíciózus fiatalember, akinek szava van az európai ifjúságpolitikai folyamatokban. A Youth Forum ráadásul az európai ifjúságpolitikai folyamatok aktív résztvevőjeként maga is politikai egyeztetések részese, politikai kezdeményezések menedzselője. Ez az aktuális szókészlet kialakítását is érinti, ezzel olyan ismereteket, amelyek a terminológiát és annak a szövegkörnyezetbe való foglalását is jelenti.

Finn Denstad ebből a helyzetből vált elsősorban a Balkánon  dolgozó ifjúsági szakértővé, aki részben már a Youth Forum, később az ET és az EU szakértőjeként közreműködött a szerbiai és a montenegrói ifjúsági stratégiák monitorozásában, valamint a moldovai és az örmény stratégiák kialakulásának folyamataiban. Ezek rendkívül értékes tapasztalatok, hiszen nagyon eltérő gazdasági, szociális és kulturális helyzetben lévő társadalmakról van szó, amelyek egyébiránt politikai értelemben nagyon is kényes válság-zónákban vannak, és ez a dimenzió tovább bonyolítja az ifjúsági ügyek fontosságáról vallott nézeteket, amelyek éppen ez által térhetnek el jelentősen egymástól.

A kiadvány alapvető gyökerének tehát ezt az európai horizontot tartjuk: a dokumentumok áradását, a konferenciák jelentette interakciókat, a szakértői szerepet. A szerző tehát közvetlenül is ismeri a vonatkozó dokumentumokat és személyesen is a fontos embereket. Ez a kötet erőssége és gyengesége is egyben. A szerző egy európai körökben nagyon jellegzetes ’cut and paste’ jellegű dokumentumot produkált – és ez önmagában nem is lenne baj. Valószínűleg egy ilyen ambíciózus feladat nem is lenne másként megoldható. Finn Denstad generációjának egyébként is nagyon jó képességei és készségei vannak az ehhez szükséges „gyorstanulásra”, amellyel ezeket a legkülönbözőbb helyekre szétszórt információkat jó színvonalon egymás mellé lehet rendezni. A kötet kifejezetten ajánlható az ifjúságpolitika tárgyat oktatóknak, hiszen itt az éppen kellő és szükséges mértékben lényegében minden olyan információ megtalálható, amely ahhoz szükséges, hogy mondjuk 4 óra időtartamban bemutathassuk a pán-európai intézmények ifjúságpolitikáját, azok jellegzetességeit.

A könyvben lényegében „minden benne van” tehát. A bemutatások a kötet jobb és színvonalasabb részei. Hiányérzet ott támad bennünk, amikor vissza-visszatérünk majd a címre. Mert ez a kötet egy ’manual’, vagyis ’felhasználói segédkönyv’. A szerző maga is azt mondja a kötet bevezetőjében, hogy „a segédkönyv célja az, hogy kézzelfogható és hasznos információkkal szolgáljon arról, hogy hogyan fejleszthetünk ifjúságpolitikai stratégiákat. Példákat mutat be arról, hogy hogyan vonhatjuk be a fiatalokat a tervezés és a végrehajtás feladataiba, egy az európai intézmények ifjúságpolitikáját bemutató összegzést tartalmaz (…) és utal arra is, hogy vajon beszélhetünk-e az ifjúságpolitika európai sztenderdjeiről …” 

Mindezzel együtt éppen itt van egy kis problémánk ezzel. „Felhasználói segédkönyv” ugyanis sokféle lehet. Van, amely „csak” az aktuális gombok megnyomásához vezető lépéseket tárgyalja és valóságosan kézen fog bennünket ahhoz, hogy a megfelelő lépéseket a megfelelő időpontban tegyük meg. Ifjúságpolitikai kérdésekben azonban egészen másra van szüksége a kormányzati tisztviselőknek és másra a civil társadalom képviselőinek. Másra a miniszternek és egészen másra a képzőknek vagy oktatóknak. Másra, mert az ifjúsági ügyekben éppen az a nagyszerűen nagy kihívás, hogy mindegyikük másképpen szemléli a „tárgyat”, ebben az esetben az ifjúságpolitikát, amely nem lehet más, csakis a fiatalokért és a fiatalokkal működő köz- vagy szakpolitika. Csakhogy ez „odafönt” egyszerűen mást jelent, mint „idelent”. Ebből tehát az következne, hogy a miniszternek egy és a civil társadalomnak egy másik „segédkönyvre” lenne szüksége. Az is elképzelhető persze, hogy egy olyan is készül (hiszen készült is, pld. az önkormányzatok és a civil társadalom együttműködéséről), amely az egyetértés és együttműködés kialakításához ad tanácsokat.

A kérdésünk tehát az, hogy lehetséges-e egyáltalán egy olyan „segédkönyvet” készíteni, amely – a szerző szavaival – „Moszkvától Madridig vagy Bakutól Barcelonáig” egyformán érvényesen „fogja a felhasználók kezét”? Szerintem most, 2010-ben még nem lehetséges. Még előtte járunk annak a folyamatnak, amely az európai ifjúságpolitikai sztenderdek véglegesnek tekinthető megszilárdulásához vezetnek majd. Ez előbb vagy utóbb be fog következni és egészen biztos vagyok abban, hogy az Európai Unió tagországaiban egyre többen ismerik fel azt, hogy a „gazdasági Európa” mellett a „szociális Európa” közös kiépítése elkerülhetetlen lesz: vagyis a társadalompolitikai kérdések egyre inkább a közös jogrend (az aquis communitaire) részévé válnak majd. Ennek a fejlődési-változási folyamatként a részeként az ifjúságpolitika már ma is az élvonalba tartozik és messze előtte jár más szakpolitika-területeknek.

Innen tehát a szerző szándéka érthető és ez már „benne van a levegőben”. A megvalósítás ott hagy kérdéseket az emberben, amikor a következtetések bátorságát és erejét hiányolja, amelyek tovább munkálnának bennem, az olvasóban (vagy: "felhasználóban" - hiszen segédkönyvről van szó), hogy ehhez a nagy európai folyamathoz a magam szerény csatlakozási lehetőségeit kereshessem. Hiszen az „európai csatlakozás” nem ér véget azzal, hogy az ország pld. az ET vagy az EU tagja lett. Mindegyikünknek megvan a maga csatlakozási folyamata. Ehhez a személyes útja. Európa általunk az, ami. Közösségeink által az, ami. A mi saját történelmünk okán az, ami. Nélkülünk pedig üres szólamok gyűjteménye.

Választ kap-e az olvasó arra kérdésre, hogy „hogyan” fejleszthető a nemzeti ifjúságpolitika? A fentiekből talán már eddig is kiderült, hogy a válaszom: igen is, meg nem is. Igen, mert a könyv a nemzetközi (európai) példák egész sorával bizonyítja és nagyon is logikusan vezeti le azt, hogy ifjúságpolitikára szükség van és ez a politika bizony a társadalompolitika tervezés nagyon fontos területe, amelynek a sikeréhez sok szempont együttes mérlegelésére van szükség. Erre minden európai országban mindenki, aki ifjúságpolitikai tervezéssel foglalkozik, bízvást hivatkozhat.

Nem, mert a kötet egyetlen tervezési modell segítségével mutatja be a „nemzeti” ifjúságpolitikai stratégia kialakításához vezető utat és egy ilyen sokszínű, sokféle ifjúságpolitikai hagyománnyal együtt élő európai kontinensen egyetlen modell alkalmazása egyszerűen nem elegendő.

Nem, mert talán nem is szükséges modellezni ezt a folyamatot. Legyen az mindig és mindenütt minden generáció kihívása, hogy hogyan gondoskodik a társadalmi integráció nagy társadalmi folyamatairól.

Ezzel együtt is feltétlenül ajánlom a könyvet. Elsősorban, mint már fentebb is mondottam azoknak, akik ifjúságpolitikát oktatnak és azoknak is persze, akik ifjúságpolitikai tervezéssel foglalkoznak. Nekik azzal a megjegyzéssel, hogy keressék a helyi vagy a nemzeti, a regionális sajátosságokat és legyenek bátrak abban, hogy eltérnek a modellek sematikus alkalmazásától – a „fiataljaik” kedvéért …

Választási kampány idején:

Fortélyos félelem igazgat vagy valami más …?

Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt feltételezem, nemcsak a négy évenként egyszeri választópolgár követi érdeklődéssel a választási kampány eseményeit. Azt gondolom, hogy néhány szakmacsoportban bizonyára még ennél is nagyobb érdeklődéssel figyelik a választási kampány eseményeit és a kampány-üzeneteket Magyarországon. Elsősorban azokra a szakmacsoportokra gondolok itt, akik közalkalmazottként végzik a munkájukat és egyéni és szakmai sorsukat a választások eredménye a lehető legközvetlenebbül érintheti. Ők azok, akiken mindig mindenki spórolni kíván, ők azok, akiket takarékosságra – és ezzel sokszor hallgatásra - intenek és ők azok, akik munkájuk keretfeltételeit meghatározó intézmények, előírások, törvények, szakmai eljárások változásaira tapasztalataik alapján biztosan számíthatnak, hiszen ez eddig minden választás után, mindig bekövetkezett.

Például a tanárok bizonyára kíváncsiak arra, hogy vajon változnak-e munkájuk keretszabályai, adnak-e több adminisztratív feladatot nekik a változások? Változik-e az oktatásfinanszírozás és vajon hogyan teljesül az az ígéret, hogy „több pénzt az oktatásba!”. Elképzelhető, hogy érdeklődéssel várják azt is, hogy ki, kivel, hogyan, mikor és milyen módszerekkel fogja teljesítményüket értékelni? Vajon azok a szakmai és társadalmi kihívások, amelyekkel naponta meg kell küzdeniük az osztálytermekben, vajon ideologikus vagy szakmai keretek között válnak politikai tárggyá?

A szociális munkások talán kíváncsiak arra, hogy változnak-e a szociálpolitika főbb megközelítései és perspektívái (mert ezek minden esetben a győztes politikai párt filozófiájához, vagy más szavakkal: társadalomképéhez lekötöttek), ezzel együtt vajon átalakul-e az intézményrendszer? Mi történik majd a munkanélküliek ellátásában? A „megszorító intézkedések” részeként elvett 13. havi nyugdíj helyébe mikor, hogyan, milyen kompenzáció, milyen nyugdíjrendszer lép? Mivel, milyen eszközökkel kell majd nekik dolgozniuk a jövőben? Kikkel kell új ismeretséget, új szövetségeket kötniük?

A közművelődésben dolgozók és az állami mecenatúrától függő kultúra-közvetítő intézmények munkásai talán egészen másra várnak. Néhányuk bizonyára arra, hogy a művelődés előtti „köz” előtag a XXI. századi körülmények között újraértelmeztessék végre, amely persze ma már nem is annyira pártpolitikai, mint inkább társadalompolitikai kérdés. A magas-kultúra sáncai mögött író és költő, képben és hangokban fogalmazó, mozdulat-varázslatokkal tereket áttörő és tereket egyesítő, gondolkodó és reflektáló képviselői talán még mindig az alkotói nyugalmat biztosító intézményes feltételekről és ebben az Állam szerepéről tűnődnek. Az is elképzelhető, hogy néhány egymástól is elszigetelt szakmai műhelyben azon gondolnak, hogy mi is a szerepe a kultúrának (a közművelődésnek és a tömegkultúrának) most és itt, az egyidejűleg „európaizálódó” és egyesek szerint közben „balkanizálódó” de az európai kontinenssel végül is együtt „globalizálódó” Magyarországon. Ők mindannyian talán kissé sandán lesik szemük sarkából azt, hogy a választásokon versengő politikai pártok mit is képviselnek kulturális ügyekben. Talán azt óhajtják, hogy inkább semmit se képviseljenek … és hagyják őket békén, ők meg majd csak boldogulnak valahogy. …

Mire várnak ebben a társadalmi-politikai szövegkörnyezetben vajon az ifjúsági munkával foglalkozók, az ifjúságsegítők? Szűkebb keretek között értelmezik-e a várható eseményeket vagy tekintetüket magasabbra, szélesebb horizontokra emelik? Az foglalkoztatja-e őket, hogy milyen lesz az a minisztériumi szerkezet, amelynek be kell fogadnia az ifjúságpolitikát is, vagy az érdekli őket, hogy mi lesz a Mobilitás, mint háttérintézmény sorsa? Azon tűnődnek-e, hogy változatlan támogatásokra, pályázati eljárásokra kell-e számítaniuk a jövőben, vagy arról töprengenek, hogy folytatódnak-e azok a szakmai folyamatok, amelyeket eddig elsősorban az állami szerepvállalásra függesztettek fel? Gondolkodnak-e vajon azon, hogy ebben az európai társadalmi térben a magyar társadalom cseppfolyós és széttartó ifjúságképe helyébe vajon egy határozott körvonalú és korszerű ifjúságkép kerül-e?

Nem tudjuk ezt. Nincsen ugyanis képünk az ifjúságsegítői térben mozgók szakmaképéről. Még azt sem tudjuk biztosan, hogy hány embert is érintenek a kérdéseink. Mintegy 100 ifjúsági referenst (köztisztviselőt), 300-400 elkötelezett egyesületi vezetőt, két-három tucatnyi tudatos hallgatót a felsőfokú szakképzésben vagy a felsőoktatás műhelyeiben. Az ismerős arcokat? Vagy azokat is, akiket kortársként korosztályi társaik érdekelnek? 

A pártok média üzenetei ’en bloc’ mindenkinek szólnak. A média ezeknek az üzeneteknek a fő csatornája most és ráadásul a média-moderátorok is dekódolják az üzeneteket, bár – szerintem - nem ez lenne a dolguk. (Most mennyien valósítják meg itt önmagukat, életük lehetőségeként!…) A túlzajos csatorna megváltoztat(hat)ja az üzenetet. Redundáns csatornából csak redundáns üzeneteket dekódolhatunk. A „dekódoló” soha sem redundáns. (Ma véleményem szerint a magyar médiumok indokolatlanul zajos, üzeneteket torzító, redundáns csatornák.) Ne felejtsük el, hogy a fiatal választók is média-fogyasztók. Rájuk is zuhognak a hírek, őket is meg kívánja nyerni valamelyik politikai erő a hívének, vagy legalább is arra akarja rávenni őket, hogy reá szavazzanak. (Ez nagyon is kérdése kell, hogy legyen az ifjúsági munkával foglalkozóknak.)

Az üzenetek azonban nem azonosan szólnak, nem egyformán visszhangzanak a különböző szakmacsoportokban, na pláne másképpen, ha még redundánsak is. Másképpen visszhangzanak ugyanazok a szavak a szakmai, mint a kocsmai terekben. (Mi a szakmai tér a mi munkánkban? Egy konferencia?) E szakmacsoportokban még az is megengedhető, ha azt kutatják, ki lesz majd a miniszterük, államtitkáruk, ki vezeti majd az egyik vagy a másik számukra fontos szakmai intézményt. Uram bocsá’, számukra még talán az is érdekes, hogy milyen lesz az a kormányzati szerkezet, amelyben az ő szakmai képviseletüket kell elhelyezni. E szakmacsoportokban információk híján ilyenkor hiedelmek, pletykák, ráolvasások bukkannak fel, kivetített vágyak, homályos félelmek, szorongások az ismeretlentől és … az ismeretlen embertől, aki egy demokráciában egyszer csak arcot és karaktert kell, hogy adjon irányultságoknak, felfogásoknak, cselekvéseknek. Mert a demokrácia viszonyai nem elrejtik, hanem felnagyítják a személyiség vonásait… is. A szakma pedig sokszor azt gondolja, hogy ez az ember Őt képviseli és szívesen helyezné belé a bizalmát. Már tudniillik, azt a „szakmait”.

Egy szakmai csoport nagykorúságának végül is az az igazi bizonyítéka, ha belső viszonyait és személyi együttállásait nem töri szét, nem morzsolja össze egy választási kampány. Mert végül is az a végső kérdés, hogy ki milyen szakmai értékrendet képvisel abban a leendő Országgyűlésben, Kormányban, Országos Intézmény élén. Ezt a szakmai értékrendet azért egy szakmai körnek kell(ene) továbbítania, amely kellő meghatalmazással rendelkezik ennek a képviseletére. Egy magában bízó szakmai csoportnak tulajdonképpen tudnia kellene, hogy a szakmai szempontok képviseletére Ő tudja a mindenkori szereplőket figyelmeztetni. Egy szakma ebben az eljárásban a szakpolitikusokra függesztené a tekintetét, ha be tudja azonosítani őket.

Jól bejáratott szakmai köreinkben egyébként persze nem feltétlenül kívánjuk a változtatásokat. Annak örülnénk leginkább, ha ez rajtunk kívül és, ha lehet, nélkülünk történne meg úgy, hogy a személyzeti változások ne zavarják össze az olyan nehezen és olyan hosszú ideig, kitartóan kiépített szakmai network-jeinket. A politikai változásokat szívesen hagynánk meg azoknak, akik a pártpolitikai sáncok mögül vívják meg a változások és változtatások küzdelmeit. Pedig változtatni szükséges – és ezt egyikünk sem tagadhatja. Ott kívánunk lenni a változtatások folyamataiban a magunk szakmai véleményével és meggyőződésével – ezt az elemi igényt pedig a szakpolitikusok sem tagadhatják el tőlünk. Ráadásul ez a saját érdekükben is áll. Hogyan másképpen teljesíthetnénk be küldetéseiket és feladataikat?

Azt gondolom, hogy ha egy szakmának minél biztosabb értékrendje van, ha hivatásrendje kialakult és megállapodott, akkor annak a szakmának a választások nem rengetik meg a főbb szakmai tartalmait. Szilárd szakmai sztenderdek mellett miért lengene ki a politikai mozgásokra érzékeny inga? Politikai változások soha sem írhatják felül a szakmai sztenderdeket mondanánk szívesen, ha nem láttunk volna már ezzel ellentétes példákat az elmúlt évtizedekben Otthonunkban, Hazánkban.

Vajon kialakult-e az ifjúsági szakmában ez a szilárd szakmai értékrend? Számolhatunk-e ezzel most? Ha igen, hogy és hol fog ez a szakmai értékrend megnyilvánulni? Kik által nyilvánul majd meg? Ha nem, mi minden kell ahhoz, hogy ez a szakmai értékrend kialakuljon, megszilárduljon, intézményesüljön a politika tereiben is? Erről bizonyára beszélnek majd a „Település is Ifjúsága” konferencia jövő heti összejövetelén is. Legalább is reméljük ezt. Reméljük, hogy az ifjúsági munka tereiben tartózkodók tudatosan készülnek a választásokra.

Egy mozzanatot ragadok ki most a példa kedvéért a sok lehetségesből és ez a szakpolitikusok kérdésköre. A politika térben a szakmai értékrendek képviseletéhez szakpolitikusokra is szükség van. Ha visszatekintünk az elmúlt húsz évünkre, azt fogjuk majd látni, hogy egyetlen, most a választásokon versengő politikai pártnak sincsen olyan ifjúságpolitikusa, akit szakpolitikusnak tekinthetnénk. Olyan szakpolitikusnak, aki tisztában van azokkal a szakmai folyamatokkal, amelyek a „végeken” zajlanak, ott, ahol a szakma a fiatalokkal és fiatalokért működik együtt a mindennapokban. Olyan, aki követi a szakmai körök szakadatlanul zajló változásait.

Ha visszatekintünk ez elmúlt húsz évünkre, azt látjuk majd, hogy az „érintkező szakmacsoportokból” nagyon sokan járultak hozzá ahhoz, hogy egy új szakmát teremtsenek. Ifjúsági együttüléseink névsoraiban tanárok, népművelők, közösségszervezők, szociális munkások, köztisztviselők hosszú névsora… hosszabb névsora, mint az ifjúságsegítőké vagy az ifjúsági referensekéi… Ebben a névsorban erős fényű lámpással is nehéz lenne párthoz tartozó szakpolitikusra világítani. Hogyan állunk ezzel most, 2010-ben?

Az elmúlt húsz év magyar ifjúságpolitikusai (itt most kötött fogalom: miniszterei, politikai államtitkárai) ezektől a „végektől” távolról érkeztek a posztjukra. Feltétlenül érdemes lenne egyszer azokat a személyei konstellációkat is megvizsgálni, amelyek a magyar ifjúságpolitikai teret jellemezték az elmúlt két évtizedben … Ez is egy olyan kritérium, amely része kell, hogy legyen a sztenderjeinknek – és erre is visszatérünk a későbbiekben.

Lehetséges, hogy majd meg fogjuk állapítani, hogy a demokrácia első éveiben a kormányzati szereplők (itt: az államigazgatási apparátus) körében a személyzetet a szakpolitikai előélet határozta meg és ez alapvetően annak az ÁISH-nak a személyzeti körére épült, amely állami hivatalt 1987-ben hozták létre, majd 1988-ban meg is szüntették. … A rendszerváltó apparátusban, a Miniszterelnöki Hivatalban is ez volt még domináns, míg a politikusi körben alapvetően a pártpolitika konstellációk és ezen belül egy sajátos „maradék-elv” érvényesült. Az 1994-1998-as politikai ciklusban, a megkettőződött államigazgatási struktúrában egy szakmai és egy múlt-mozgalmi elv érvényesült párhuzamosan. Végül a pártpolitikai értelemben jobban beágyazott mozgalmi irányultság érvényesült, amely rányomta a bélyegét az ifjúsági érdekegyeztetéssel és finanszírozási elvekkel és gyakorlattal kapcsolatos felfogásokra. 1998-2002 között egy olyan szerkezet alakult ki, amely magába rejtette annak a lehetőségét, hogy intézményes, a folyton-folyvást kilengő pártpolitikai ingától függetleníthető folyamatok induljanak el, amelyek majd előbb vagy utóbb a szakmai alapon történő személyzet-választáshoz vezetnek és ennek a jelei már tapasztalhatóak voltak az újonnan felálló Regionális Ifjúsági Szolgálatok személyi rekrutációjában. Az ifjúságpolitikai politikai irányításban egy új-mozgalmi jelleg volt megfigyelhető: a miniszter ifjúságpolitikai tapasztalatai már alapvetően a MISZOT-ban (és a Fidesz ifjúsági szervezeti korszakában) és nem a KISZ-ben gyökereztek, másrészt fontossá vált a identitását megteremtő hallgatói mozgalom, amelynek jelentőségét mostanában kezdik újra felfedezni, éppen ennek a választási kampánynak a hatására. … Az elmúlt nyolc évben az a korábbi ciklusban megfigyelhető szakmai és régi-mozgalmi dualitás (KISZ/DEMISZ) visszatért és nyomot hagyott az ifjúságpolitikai filozófián. A politikai irányítás olyan gyakran változott, hogy szinte nem is tekinthető tipikusnak – ha csak rendszertipikusnak nem, már ami a nyolc év kormányzati filozófiáját illeti. Egy önálló minisztérium elolvadásának, egy politikusi szerepre való felkészüléshez szükséges intézménynek, egy szociálpolitikai (és ezen belül munkaerő-piaci szolgáltatási) keretek közé történő beolvadásnak, egy szervezeti leértékelődésnek a történeteit figyelhettük meg, amelyben egyre inkább a szakmai szükségleteken – vagyis az ifjúságpolitikán – kívül és attól távoli szempontok dominálták a politikai vezetéssel kapcsolatos történéseket. De ez persze egy másik történet. Csak azt szeretném mondani ezzel, hogy vessünk egy pillantást erre is: a személyi konstellációk nyomot hagynak az ifjúságpolitika gondolati kereteinek kidolgozásán, programjain, prioritásain, ezek végrehajtásán. A demokratikus viszonyok között a személyiség ereje nyomot hagy a folyamatokon.  

Retrospektív megközelítés alapján nem válaszolhatunk arra a kérdésre, hogy kell-e az ifjúsági szakmának félnie valamitől a mostani választások miatt. Személyes érzékelőkkel bizonyos félelmeket és elbizonytalanodásokat érzékelünk most ugyan, de a beszélgetésekben való rákérdezés után gyorsan kiderül az, hogy ezek a félelmek éppen erre a visszatekintő nézőpontra vezethetőek vissza. Sok korábbi, rossz tapasztalatra, csalódásra, be nem teljesült várakozásra, a múltra. A kérdés ilyetén felvetését ezért is értelmetlen tartjuk. Hogy ki, mikor, hol volt „jó” vagy „rossz” helyen – ennek az eldöntése a személyesség kényes vizeire tereli a beszélgetések hajóját. Egy szilárd szakmai meggyőződéssel rendelkező ifjúsági munkával foglalkozó személynek mindenek előtt kell bíznia a Demokrácia erejében, amely azt a bizonyos személyiséget a közmegegyezéseken nyugvó keretek között tartja a közösen elfogadott szabályok, intézményesített eljárások és folyamatok segítségével. A Demokrácia-tanítás és folytonos demokrácia-tanulás intézményesítése az ifjúsági munka egyik alapvető és nagy küldetése ugyanis.

Tekintetünket tehát érdemesebb az összeszövetkezés, a szakmai értékrend megteremtése és intézményesítése területeire irányítani. A személyes kesergés nem fog választ adni a kérdésekre. Másokkal közös szakmai értékrend kialakítása és vállalása enyhít az elszigetelődésen. Biztonságot ad a hétköznapi cselekvésekben, Ernyőt tart fejünk fölé esős napokon. Segít újraírni cselekvéseink forgatókönyveit változások idején. Megtartja erősségeinket és segíti azt, hogy legyőzzük a gyengeségeinket és így hozzájárul ahhoz is, hogy újra és újra kijelölhessük azokat a tanulási területeket, amelyeken még annál is jobbnak kell lennünk, mint amiben jók voltunk eddig is … Egy szakmának SZAKMAKÉNT kell készülnie a választásokra.

                                                                                                            - w tsch -

A választópolgárok közhelye …

Közhely, hogy fontos választásra készül az ország. Egy demokráciában persze minden választás fontos, hiszen a hatalom fő forrása a választópolgári akarat. Tegnap előtt, amikor taxiban ültem, kedves és udvarias vezetőm kérés és kérdés nélkül is belekezdett a választásokon való részvétel mellett szóló érveinek a felsorolásába. A részvétel fontossága mellett felhozott érveinek nem is annyira a tartalma, inkább az előadásának a lendülete, és a szenvedélye volt a meglepő. Miközben természetesen az utat fürkészte előttünk szinte megállíthatatlanul mondta: „mindenkinek el kell mennie szavazni … ahelyett, hogy a Duna Plazaba menne a család, csak fogják kézen a gyermekeket, hadd szokják meg minél előbb, hogy hogyan kell szavazni … hiszen meg kell tanulniuk, hogy mi választunk, ez a mi jogunk, csak tíz perc az egész … Plazaba utána is el mehetnek majd … Nagyon dühös vagyok azokra, akik azt mondják, hogy nem megyek el, mert lemondanak az alapvető joguk gyakorlásáról … Gondolkodjanak, van információ és választási lehetőség elég …” mondta, csak mondta.

Megálltunk. Hozzám fordult és azt mondta: „Tudja, annyi féle embert viszek, jobb- baloldalit, radikálist vagy kétkedőt, vannak akik nyíltan beszélnek a választásukról, vannak, akik csak hallgatnak, de nagyon sok olyan utasom van, aki már az első mondat után kijelenti azt, hogy engem nem érdekel a politika. Én ilyenkor vissza szoktam kérdezni, hogy érdekli az adórendszer például és ilyenkor sokan el is hallgatnak gyorsan. Nagyon dühös vagyok, ha valaki azt mondja, hogy nem megy el szavazni. Hiszen ott, a szavazófülkében még mindig olyan sok választása lehet az embernek … Na, köszönöm, viszontlátásra!” – fejezte be hirtelen beszélgetésünket és mi mindketten tovább siettünk a dolgunkra.

A fiatalok és a választás … a probléma méretei

Egyes pártok szívesen hangsúlyozzák ebben a kampányban, hogy most a jövő választása a tét. Hogyan érinti ez az elképzelt és tételezett jövő azt, aki most 70 éves és hogyan azt, aki éppen csak 18 évesen most választ majd először? Kinek a kérdése a jövő? Mi a jövő abban a politikai erőtérben, ahol választások után majd aszerint dőlnek el a jövő nagy kérdései, hogy milyen mandátumot kapnak a pártok a választóktól?

Előfordulhat-e az, hogy a jövő kérdéseiről a nyugdíjas szavazók mandátumai döntenek majd igazán? Előfordulhat-e az, hogy a fiatalokat a legközvetlenebbül érintő jövő kérdéseiről éppen Ők lesznek azok, akik nem nyilvánítanak véleményt? Egyes elemzők szerint „a fiatalok kihagyják a választásokat”, megismételve az elmúlt választások hagyományosnak mondható trendjét (http://www.fn.hu/valasztas2010/20100309/kihagyjak_valasztast_fiatalok). Ennek a trendnek a megtörésére mások programokat indítanak (tegyük hozzá, hogy nemcsak nálunk, de más országokban is). Az első választók bevonására irányuló programmal foglalkozó egyesület http://www.firstvoter.hu/ honlapjáról erre a hírre is ugorhatunk: http://belfold.ma.hu/tart/cikk/a/0/62961/1/belfold/Kampany_a_fiatalok_aprilisi_szavazataert?place=srss, amelyből megtudjuk majd, hogy az Európai Választási Szakértők Egyesülete (ACEEEO) "A fiatalok áprilisi szavazataiért" címmel indított kampányt.

Természetes, ha az elemzőket, prognózisok készítőit a pártpreferenciák érdeklik elsősorban. Néhány újabb írásban arra találunk utalásokat, hogy a fiatal választók preferenciái változóban vannak. G. jóvoltából ismerhettük meg ezt a cikket, amelyben szerinte "először említi meg azt, ifjúságsegítők is vannak (!)" http://www.origo.hu/itthon/valasztas2010/kampanynaplo/20100312-fiatalok-ifjusagi-szervezetek-a-kampanyban.html. Az index olvasói körében végzett felmérés http://index.hu/belfold/2010/valasztas/az_index-olvasok_imadjak_a_jobbikot_es_az_lmp-t/ vagy a forsense legutóbbi közvéleménykutatása http://ujszo.com/online/kulfold/2010/03/04/valasztas-2010-forsense-a-fiatal-valasztok-koreben-mar-masodik-a-jobbik hasonló trendet jelez.

Önmagában is izgalmas kérdés az, hogy a demokrácia legfőbb letéteményeseként a fiatal választópolgár hogyan vesz részt majd a választásokon, hogyan tanulja meg azt, hogy mit jelent a választópolgári felelősség, hogy honnan és milyen információkat szerez. Ha igaz az az állítás, hogy a mai fiatalok alapvető tájékozódásához az internet kínál felületeket, lehetőségeket, akkor idézzük be itt azokat a felületeket, amelyeket a választásokon versengő pártok kínálnak a számukra.

Különös dolog ugyanakkor az is, hogy ha e kívánnánk mélyedni ennek a problémának a mélyebb dimenzióiban, ugyancsak szofisztikált módszerekre lesz szükségünk. Minden ellenkező elképzeléssel szemben nem egyszerű az, hogy megtudjuk a fiatal választók aktivitásainak méréséhez szükséges alapvető válaszokat az internet segítségével. Egy egyszerű klikkeléssel nem fogjuk megtudni azt sem, hogy pld. hányan is vannak? Még az most első választók számának a megkeresése sem lesz egyszerű! Még bonyolultabb lesz a dolgunk akkor, ha az "ifjúságról" (mondjuk a 18-30 évesek korosztályairól szeretnénk többet tudni a választói magatartások szempontjából).

Becslésekre persze szorítkozhatunk. A 2006-os választási adatokból tudjuk pld. azt, hogy akkor a választás napján névjegyzékbe felvett választópolgárok száma 7.990.412 volt. Közülük (az I. fordulóban) 5.450.874, vagyis 67,83 % vett részt a választásokon. Azt is tudjuk a ksh 2009. szeptember 11-én frisített adataiból, hogy a 10.090.330 fős lakónépesség alapján 100 felnőtt korú állampolgárra 25 gyermekkorú és 34 időskorú polgár "jut". A felnőttkorúak - vagyis a választók fő törzsét alkotó populáció - száma egyébiránt 6.359.656 fő volt. Az időskorúak - vagyis a trendek szerint a leginkább fegyelmezett, részvételre motivált társadalmi csoport - száma 2.155.617 fő volt. Ezen adatok szerint a választásokon lehetséges résztvevők (18 és idősebb) populáció száma 8.140.697 fő volt - vagyis a 2006-ban idézett adathoz képest az eltérés mintegy 160.000 fő ...

Csak érdekességképpen Budapesten a 2006-os országgyűlési választásokon az 1.358.504 választásra jogosult (névjegyzékbe vett) választópolgár 74,37 %-a, 1.021.826 fő szavazott.
E sok adat mellett is az maradt a fő kérdésünk, hogy hányan is vannak a fiatal szavazók (köztük az első szavazók) és, hogy hányan is vesznek részt a választásokon a potenciális résztvevők közül ...? Mindezeket a tűnődéseket választókerületenként is érdemes lenne talán megismételni ...

Ifjúságpolitika - pártpolitikai programok

Az alábbiakban nem teszünk egyelőre mást, csak kijelöljük azokat a forrásokat, amelyekből az érdeklődő választópolgár megismerheti a politikai pártok programjait. Persze azt is gyorsan hozzátesszük, hogy nem azonosíthatjuk a pártok keret-jellegű programjait az ifjúságpolitikai programokkal. Kijelentjük azt is, hogy az ifjúságpolitikai programokat szívesen ismernénk meg a részleteiben is - hiszen ezek koherenciája, összefüggései árulnának el igazán sokat arról, hogy van-e vagy nincsen egy pártnak ifjúságpolitikája ma Magyarországon.

A főbb keretek kijelölése, néhány, a nagyobb programok egységeként szereplő megjegyzés azonban sokat elárulhat egy-egy politikai párt ifjúságpolitikai felfogásáról. Ezért érdemes talán egy helyről áttekinteni ezeket a kereteket - márha fellelhetőek három és fél héttel a választások előtt ...

Nos a böngészés kedvéért kezdjük először a Fidesz programjával "Nemzeti ügyek politikája" című dokumentumával. http://static.fidesz.hu/download/481/nemzeti_ugyek_politikaja_8481.pdf. Ezt ifjúságpolitikai szempontból feltétlenül ki kell egészíteni két másik hivatkozással. A két szövetségesre utaló hivatkozással, amelyek a Kereszténydemokrata Párt és a Fidelitas. Az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség http://www.iksz.net/index.php honlapja megformáltságával közvetített fontos üzeneteket. A Fidelitas Új Nemzedék Programját - a blog.hu iránti tiszteletből - Oroján úr blogjáról ajánljuk szíves figyelembe: http://fidelitas.hu/blogdata/VITAIRAT_belivek.pdf

A Jobbik választási programjának 61-63.oldalán találhatunk ifjúságpolitikai megjegyzéseket http://jobbik.hu/sites/jobbik.hu/down/Jobbik-program2010OGY.pdf. Az MSZP http://mszp.hu/public/downloads/pdf/mszpprogram.pdf hivatkozáson található programjának böngészésekor szintén rá fogunk bukkani az ifjúságpolitika hívószavaira.

Ezeknek a hívószavaknak a keresése az LMP http://lehetmas.hu és az MDF http://mdf.hu/media/statikuskepek/mdf_valasztasi_program_2010.pdf nem lesz majd egyszerű, de jó kihívás próbálkozni ezzel is.

Az majd egy egészen más kérdés lesz, hogy mit is tartalmaznak ezek a programok, milyen szempontok szerint érdemes őket összehasonlítani és, hogy az az ifjúságpolitikai tartalom, amelyről e blogban beszélgetni szeretnénk, "bennük van-e" ...

Egy másik alkalommal.

Tűnődés a magyar ifjúságpolitika állásáról

Elöljáróban – a problémáink társadalmi méreteiről és szemléleti kereteiről

Ha valaki majd tíz év múlva visszanézi az archívumokban, meglepődik majd azon, hogy 2009. decemberében a napilapok címlapját a korrupció, a klíma-csúcs, a H1N1 és kapcsolódó vakcina-saga, no meg a „világgazdasági válság miatt” „drámai méreteket” öltő munkanélküliség uralja. A múlt búvára gyorsan észreveszi majd, hogy az egy pécsi „egyetemi ámokfutó” érthetetlen tette miatt kitört morális pánik meglepő sebességgel enyészett el. A lelőtt áldozatot „nagy részvét mellett” már el is temették. Éppen olyan gyorsan múlt el mindez, mint ahogyan egy év előtt az „iskolai erőszak” miatt felhorgadt társadalmi érdeklődés. Kutatónk arra is fel fog figyelni majd, hogy ez a sajtó egyre kevesebb pozitív példát mutat fel, egyre kevesebb megoldásról ír, egyre kevesebbszer emlegeti a társadalom összetartozását.

 E nagy hírek mellett még egy sort sem érdemelt az, hogy 2009. decemberében négy szocialista országgyűlési képviselő benyújtotta az Országgyűlésnek az ifjúsági törvényről szóló javaslatát. Így a már említett kutatók erről értesülni sem fognak – és amiről a mai médiumok nem tudósítanak, az nincsen, az nem létezik. Keveseket, nagyon keveseket érdeklő kérdés ez, nyilvánvalóan. A csak megvillantott kérdésekhez képest miért érdekelne ez többet, mint egy maroknyi embert? Kit is érdekelne a közeli jövő? Amikor – mint a fenti példák  sugallják nekünk – egyik napról a másikra élünk.

Miért érdekes ez a számunkra?

Magyarországon az ifjúságpolitika a magyar közpolitikai mező perifériáján létezik. Miközben az oktatáspolitikával vagy a szociálpolitikával kapcsolatos nézőpontokat sokszor nagyon éles politikai viták alakítják-formálják, addig ifjúságpolitikai kérdésekben inkább csendes és unalmas egyetértés látszik uralkodni, még inkább azonban a közömbösség, a semmi és a politikai semmit-tevés. A jelenlegi parlamenti pártok egyikének sincsen ifjúságpolitikai manifesztuma jelenleg, miközben olyan választások közelednek, amelyben döntő szava lehet a fiatal szavazóknak. Még inkább döntő szava lesz abban, hogy milyen prioritások mentén alakulnak ki ennek a ciklusnak a politikai erővonalai.

Olyan időszak előtt állunk, amikor az dönti majd az igazán nagy kérdéseket, hogy hogyan tudják a ma fiatal emberek megoldani azokat a kulturális, gazdasági és ezek következtében mély szociális válságokká mélyülő problémákat, amelyek megjelentek a társadalom eddig közmegegyezésen alapuló intézményeinek működésében. A szabályozott piacgazdaság kereteitől a szociális-jóléti ellátásokig, a szocializáció alapintézményeikként eddig funkcionáló család és iskola tartalmáig sok minden mögé kérdőjel került. Mintha nem működnének jól a dolgok. Az emberek változtatásért kiáltanak. „Nyugtalanok lettek a rendszerek”. Az „Erő … nyugtalan” – mondhatná Jedi Yoda.

Napkelettől Napnyugatig széles rendet vág a társadalmakban a bizonytalanság. A megoldandó problémák nagy formátumú egyéniségekért kiáltanak, jedi-lovagoknak kellene készülniük a megoldásokra. Hol készül a Jedi? Hogyan készülhetnek ma arra a ma fiatal emberek, hogy nekik kell eltakarítaniuk az itt hagyott romokat  és, hogy nekik kell majd építeniük valami olyat, amely megfelel mindannyiunknak és amely meg is marad. Intézményeket, amelyek bennünket, embereket segítenek abban, hogy ember-voltunkat megőrizhessük, hogy szabadságunkat megvalósíthassuk és nem, hogy ember-voltunk értelmezési tartományát média-lénnyé szűkítsük, vagy szabadságunkat nyomják vagy deformálják el. Az az egyenlő emberi méltóság, amellyel mindannyiunk születik és amellyel mindannyian neki kellene, hogy vágjunk az Útnak az bizony a XXI. században sincsen egyformán kiporciózva. Kinek több, kinek pedig a többieknél jóval kevesebb jut belőle, sőt, mintha éppen e mentén fordulna egyet a kerék. Az éppen csak minap alkotott és hosszú társadalmi küzdelem kiformálta fogalmaink mögé is kérdőjel került. Azt hittük, hogy Európában már soha sem fogunk kirekesztésről, kulturális alapon való büntetésekről, vak elnyomásról és zsigeri kizsákmányolásról beszélni. Azt gondoltunk, hogy ez a nagy európai alkotás, a Jóléti Állam kiegyensúlyozottan fennmarad és alkalmazkodik az emberi szükségletekhez. Azt hittük, hogy a társadalom egészsége akkor is megmarad, ha átmeneti hatalmi beavatkozások gyengíteni igyekeznek immunrendszerét. Egy kiadós megfázás után is képes az immunrendszer megerősödve kikerülni a vírusokkal folytatott küzdelemből, gondoltuk.

Társadalmi, sőt az Európai-kontinensnyi méretű problémákra kell megoldásokat keresnünk, a mindenkit megszólító közös cselekvés lehetőségeit, amelyben a politika társadalom éppen úgy résztvevő, mint a tömegdemokráciák társadalma.  Ez az, ami különösen felértékeli azt a társadalmi potenciált, amelyet az életfeladataikra készülő fiatal társadalomban való jelenléte jelent. Senki sem gondolhatja azt komolyan, hogy a nyugdíjasok egyre csak növekvő tábora fogja majd megoldani azokat a feladatokat, amelyek egy élhető jövőhöz vezetnek el minket.

A választásokra készülő pártok társadalmi csoportokként akarják megszólítani a fiatalokat. A közpolitikai üzeneteik a felsőoktatás intézményeiben tanuló hallgatóknak, az állás nélküli diplomásoknak vagy a fiatal alkotóművészeknek címeztettek, miközben a „magyar fiatalokat” társadalmi különbségek nélkül egyformán és egyaránt érintő problémákról egyikük sem beszél.

Az ifjúságpolitika a politikai érdeklődés perifériáján létezik és ennek nemcsak negatív, hanem pozitív következményei is vannak. 

Bízunk abban, hogy 2009-ben az ifjúsági munka a felnőttkor küszöbéhez ért el Magyarországon is és fejlődött. Együtt haladt a magyar demokrácia elmúlt húsz évével és magán viseli a diktatúrából a demokráciába, a szocialistának mondott tervgazdaságból a szabályozott piacgazdaságba való átmenetek minden ellentmondását és feszültségét. Az az állapot, amelyben most találjuk ezt a szakmát, azok keze nyomát viselik magukon, aki e szociális-kulturális akciók és események alakította cselekvési térben, mint ifjúsági munkások fordultak meg, vannak jelen. Azok, akik a fiatalokkal foglalkoznak, a segítségre és támogatásra szoruló fiataloknak segítséget nyújtanak, akik a fiatalok életének közvetlen környezetében nekik szóló szolgáltatásokat működtetnek, kezdeményezéseiket támogatják. Nem tanárok, de „tanítanak”, nem szociális munkások, de „szociális munkát” végeznek, nem művelődésszervezők, de „közösségi művelődéssel” foglalkoznak és ambíciózus fiatalok művészeti üzenetei, önmegvalósítása, önön erejük kipróbálásához igyekeznek helyet, teret biztosítani. Alacsony küszöbű szolgáltatásokat működtetnek a fiatalok számára – mint pld. a drog-fogyasztás megelőző és információs intézményei -, de oly kevés nyilvánosságot kapnak ezek a törekvések, hogy a társadalom számára még talán nem is léteznek.

Egy szakma értékrendjének kialakulása, hivatásrendjének megszilárdulása időt vesz igénybe. Az ifjúsági munkával foglalkozók hivatásrendjének kialakulása Magyarországon mindent összevetve még csak embrionális formában létezik.  – Folytatás következik …

Ma és most Magyarországon ahhoz, hogy pontosabban meghatározhassuk azt, hogy mit is akarunk tanítani ifjúságpolitika címén ifjúságsegítői képzésben résztvevőknek elég sok mindent át kell gondolnunk. Hozzáteszem azt is, hogy nem lenne baj, ha a képzés hallgató-résztvevői több igényt, elvárást közvetítenének … De az, ami az alább következik, az alapvetően egy oktatói dilemma.

Szóval első helyen azt kell átgondolnunk, hogy a jelenlegi képzési rendszerben[1] is hol is van a helye ennek a tantárgynak, vagy ahogy a lábjegyzetben hivatkozott dokumentum fogalmaz „tantárgyelemnek”? Az ajánlott központi program ezt világosan elhelyezi saját moduláris rendszerében, az ún. „Társadalmi kohézió erősítése, közösségfejlesztés” modul (tantárgy) keretei között. Ezt a modult a szerencsés intézmények még szerencsésebb oktatóinak a következő hívószavak alapján kellene megtervezniük és tanítaniuk: ifjúsági közösség, szociokultúrális animáció, ifjúsági közművelődés, ifjúságszociológia, ifjúságpolitika, önkormányzatok és civil szervezetek, ifjúsági munka, szakdolgozat …

Ha komolyan tanulmányozzuk ezt a felsorolást, azonnal észrevehetjük az oktatás-tervezői és az oktatói feladat nehézségeit. Elméletek átadása mellett a gyakorlati cselekvés számára iránymutató elveket, módszertani iránymutatás mellett dilemmákat rejtő példákat, komoly elméleti kihívásokat jelentő fogalmak értelmezése mellett a társadalmi küldetés elfogadására való bátorítást kellene… tanítani. Hogyan másképpen értelmezhető az, hogy az ifjúsági munkával foglalkozó számára alapvető munkaegységként értelmezhető ifjúsági közösség fogalma – amely módszertani kihívások sorozata a gyakorlatban – mellett komoly történeti-politikai-társadalmi dimenziókat (időben és térben bolyongási lehetőségeket) rejtő ifjúságszociológia fogalmával ezzel azonos időkeretek között kell itt foglalkozni? Mit jelent az ifjúsági közművelődés ifjúsági kultúra vagy ifjúsági szubkultúrák említése nélkül, ha tudjuk, hogy az ifjúságszociológia egyik markáns iskolája éppen az ifjúsági kultúra jelenségeinek feltárásával foglalkozik és NEM foglalkozik ifjúsági közművelődéssel … Mi van itt bent és mi marad kívül ebből? Az oktató szabadságának hol van itten a határa? Milyen határokat is feszegetünk itt eszközeinkkel?

A hivatkozott írásban a következőket találtuk talán magyarázatként: „De hol itt a szakmai munka? - kérdezhetnénk, ha nem lett volna része a programkidolgozásnak az alapvető tematikus egységek meghatározása. Itt már nem volt elég csupán a szakmai és vizsgakövetelményekben szereplő feladatok, ismeretek, készségek, kompetenciák egyszerű összerendelése, oktatói tapasztalatra és a munkacsoport kollektív bölcsességére volt szükség a legfontosabb tartalmak adott karakterszámú (kiemelés: WP) megfogalmazásához. A végeredmény természetesen ez esetben is vitatható, megkérdőjelezhető, a kis csoport azonban legjobb tudása szerint igyekezett eljárni az adott keretek között. Talán mondanom sem kell, hogy a végső forma kialakításánál még olyan apróságokra is figyelni kellett, mint az egyes modulokra jutó óraszámok, az elméleti és a gyakorlati órák aránya, a vizsgakövetelmények teljesíthetősége. Ez utóbbi követelmény alapján koncentrálódott az elméleti és a tantermi gyakorlati órák többsége a képzés első három félévére, az utolsó félévben elegendő időt hagyva a 100 órás szakmai gyakorlatra és a záró dolgozatra. (…) Talán felesleges hangsúlyozni, hogy az ajánlott központi program készítésére is érvényesek a korábbi tanulmányban részletesen kifejtett alapelvek az ifjúságsegítő szakmára vonatkozóan: eszerint az ifjúságsegítés olyan komplex feladat, melynek célja a fiatalok társadalmi integrációjának elősegítése, beleértve az érintett korosztály problémáinak artikulációját, közvetítését a társadalom gazdasági-politikai alrendszere, testületei és civil szervezetei felé, felhasználva a tanácsadás, az információ-közvetítés, valamint a formális, informális és nem-formális tanulás eszköztárát. Az ifjúságsegítő esetenként szociális segítő funkciót is betölthet, de elsődlegesen úgy tekint a fiatalokra, mint értelmes elfoglaltságot, társadalmi feladatot ellátni akaró aktív és innovatív korosztályra …” (Horváth, im. 3. old.)

A Társadalmi kohézió erősítése, közösségfejlesztés modul e szerint arra készít fel, ahhoz járul hozzá, hogy ezt a nagyon összetett célokból összeálló társadalmi küldetést támogassa. Ezek alapján mégis azt gondolhatjuk, hogy éppen ez a modul az, amely tervezésekor az idézetben hivatkozott adminisztratív tervezési szempontok (ti. más modulokkal összevethető óraszám, vizsgakövetelmény) talán erősebbek voltak, mint más modulok esetében. Ennek következtében az ifjúságpolitika – fejtegetéseink konkrétabb tárgya – más szempontoknak alárendelt helyzetbe került. Ahelyett, hogy ebben a modulban az ifjúságpolitikai megközelítés működne rendezői elvként, itt egy sok nagyon eltérő elemből összeálló „egyveleg”-elv érvényesül. A kamaszok koktélja, akik minden olyan italt összeöntenek a házibulin, amely éppen akkor ott található. Nem mérlegelve azt, hogy az igazi koktél az ízek, a színek harmóniája. A kamaszok koktélja a gyors berúgáshoz elsőrangú – itt mi empatikus, józan és megfontolt ifjúságsegítőket szeretnénk képezni. Azt érezzük, hogy ebben a tantárgyban (tantárgyelemben) kell tehát minden olyan dolgot belezsúfolni törekedtek az alkotók, amely az ifjúságsegítőt ténylegesen a „társadalmi feladatot ellátó aktív és innovatív korosztályt” segítő felelős személlyé „teszi”! Gyorsabb szellemi berúgás az elmélyültebb megközelítések lehetőségei helyett … és nem lehet felmentés a számunkra az, hogy egyébként pedig „ha magunkra csukjuk a terem ajtaját, azt tanítunk, amit akarunk” …

Az a véleményem tehát, hogy ennek a modulnak a tervezése és a hallgatókat a tanulási folyamatba bevonó és felelős cselekvésre bátorító tanítása szinte megvalósíthatatlan – ilyen feladatot, oktatói-tanári küldetést megvalósítani e modulban nem lehetséges. Miközben megismétlem, hogy a modulok között éppen ennek a modulnak a hivatása az, hogy az ifjúságsegítőt a társadalmi feladataira figyelmeztesse. Azért mondom mindezt így, mert azt gondolom, hogy mind a hallgatónak, mind az oktatónak küldetései vannak a közös tanulási folyamatban. Társadalmi küldetést mondok, mert az oktatás és tanulás mindig a társadalmi integrációt segítő folyamatként áll előttünk. Küldetés mondok, mert történelmi példák sokasága áll előttünk az oktatás és képzés hatékonyságáról és hiányosságairól. Szociális feladatról beszélek, mert az ifjúsági munkának minden körülmények között tisztességes szociális céljai kell, hogy legyenek. (Szoktunk volt úgy is beszélni az ifjúsági munkáról, mint az utolsó szervezett és tudatos tanulási lehetőségről, amelynek fő célja az iskolai rosszaságok korrekciója. Isten mentsen, hogy ebben valaki iskola-ellenességet lásson! Nem-formális és formális tanulásról, szociális kompetenciák elsajátításáról beszélek!) Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a politika bal és jobb, vagy a politika szélsőbal és szélsőjobb egyazon iskolában, ugyan egy padban tanulta az ismereteket, sajátította el a társadalmi méretekben hitelesített és elvárható tudást és mégis éppen ezen az alapon kerül szembe egymással. „A gázkamrákat nagyon jól képzett mérnökök tervezték meg …vajon a szakmai tudásnak nincsen erkölcsi tartalma …” – tűnődött egyszer ezen Peter Lauritzen.

Innen térnék rá az ifjúságpolitikai mondanivalóimra, arra tehát, hogy mik is az ifjúságpolitika tanításának forrásai. Hogy tovább bonyolítsam a dolgot még azt is elmondom, hogy nem beszélnék most magának az ifjúságpolitikának a forrásairól, amelyek az európai országok eltérő társadalomfejlődésében rejlő eltérő okozatok ellenére is lassan, lassan egy európai méretű közös tanulási folyamatban, egyre inkább egy gyakorlatias gondolati irányba rendeződnek. Erről inkább a következő alkalommal. Most inkább a tanítás forrásaira koncentrálnék.

Szóval: azt mondanám, hogy ifjúságpolitikát NE tanítsunk:

• Történeti összefüggések
• Szociológiai utalások
• Politológiai fogalmak
• Szakma-Etikai megfontolások
• Megtörtént tények ismerete

nélkül.

Ezeket szeretném vázlatosan kifejteni az alábbiakban.

Történeti összefüggések:

Az általam eddig megismert előadások e tárgyban mindig egy idővonalra épülnek: események lineáris rendben történő felsorolására. Ekkor ez, akkor pedig az történt. Eddig ilyen, ezután pedig amolyan intézmény (minisztérium pld.) alakult. Ebben az évben ifjúsági célokra ennyi, a következő évben pedig amannyi közpénzt fordítottunk. Ez egy lehetséges és fontos megközelítés. Veszélye azonban az, hogy alkalmazása túlságosan is mechanikussá válhat. Mit mondanak ezek az adattá váló történetek arról, hogy milyen társadalmi és politikai folyamatok szorításában kell értelmeznünk ezeket? Mit mondhatnak ezek a tagadhatatlan tények arról, hogy mi történt a fiatalokkal ebben az adott időszakban? Összevethetőek ezek az adatok a Róluk és Velük készített adatokkal? Milyen módszer segíthet ezeknek a kérdéseknek az áthidalásában, összevonásában, bemutatásában – mint oktató-módszertani kérdés? Power point? Film? Élőbeszéd? Valójában mi is a történeti megközelítés? Tények felsorolása vagy összefüggések nyugtalanító kutatása és ennek a kutatásnak a személyes átélése? Személyes dolog-e a történelem?

Szociológiai utalások:

A fentiekben „csupán csak” arra utaltunk, hogy ifjúságpolitikáról nem érdemes beszélni anélkül, hogy ne hoznánk szóba a korosztályokat, kohorszokat, generációkat, társadalmi csoportokat, demográfiai trendeket, sőt egymásra torlódásukat, viszonyaikat, az „apákat és a fiúkat”. Nem beszélhetünk ifjúságpolitikáról anélkül, hogy ne hoznánk szóba azt, hogy ennek a műfajnak jellegzetesen a Rubik-kocka a vizuális szimbóluma. Beszélnünk kell „európai” vagy „nemzetközi”, „nemzeti” vagy „országos”, „regionális – területi” vagy „helyi – lokális” szintekről és akkor óhatatlanul azzal is kell foglalkoznunk, hogy mit jelent a helyi társadalom, mit jelent az ország, sőt azzal is, hogy mit jelent ma, most, itt a Haza. A nemzeti és az európai identitás. Az Európai Unió. Az Európa Tanács. A nemzetközi együttműködés politikai, társadalmi és gazdasági dimenziója. Az európai polgárság eszményei.

Politológiai fogalmak:

Demokrácia. Mindenek előtt. De: hogyan változik a Demokrácia? Eszmény és gyakorlat. Tömegtársadalom. Tömegmédia. A népfenség elve. A szuverén választópolgár és a pártokrácia. A demokrácia jövője. A demokrácia az, amit mi képviselünk, amit képviselni tudunk. Hétköznapjainkban. Emberi jogok három generációja. Ezek történeti kialakulása. Képviseletük lehetőségei és példái. Kisebbségek és többség harmóniája vagy konfliktusai. Demokratikus megoldások a konfliktusok kezelésére. Nem-demokrácia.

Szakma-etikai megfontolások:

Ebben a felsőfokú szakképzésben mindig úgy tanítunk, mintha minden hallgatónk tényleg „társadalmilag aktív, felelős fiatalok” segítőjeként szeretne dolgozni. Nem tanítunk úgy, hogy eleve tudjuk azt, hogy a bennünket figyelő tekintetek mögött üresség, tanácstalanság, pályaválasztási bizonytalanságok rejlenének. Azt gondoljuk, hogy arra szeretnénk őket felkészíteni, hogy a felelős felnőtté válás társadalmi folyamatában ép lélekkel és jó tudással találják meg az ezt a folyamatot segítő szerepüket. Azt feltételezzük, hogy elköteleződnek e szerep élet-vállalása mellett. Tudjuk persze, hogy ez nem így van. Száz hallgatónkból jó, ha legfeljebb öt ifjúságsegítőként dolgozik majd. Tudjuk, hogy nincsen olyan intézmény vagy egyesület ma Magyarországon, amely „ifjúságsegítőt” keresne, állást ajánlana ifjúságsegítőnek. Ennek tudatában mégis azt kell sugallnunk, hogy ez egy olyan szociális jellegű szakma, amely érdekes és amelyet érdemes megtanulni. Kettős szerepben van minden oktató / tanító / képző, aki ebben a felsőfokú szakképzésben részt vesz: egyfelől elkötelezettséget sugall, másfelől depresszív munkapiaci és ifjúságpolitikai helyzeteket leplez. Mindkét szerepet vállalnunk kell. Úgy kell őszintének lennünk, hogy ideákat tanítunk, miközben a valóságról szólunk. Oktatói-Erkölcsi egyensúlyban.

Megtörtént eseményekben rejlő tények ismerete:

Úgy tűnik, hogy Magyarországon mindig korrigálni kell a közös emlékezetet. Vitáink egy része éppen abból fakad, hogy vagy nem emlékszünk azonosan a tényekre (ferdítés, interpretáció) vagy nézőpontunkat túlságosan befolyásolja az adott pillanatban betöltött társadalmi szerepünk, státuszunk. Mi, magyarok még mindig sokat vitatkozunk azon, hogy mi is történt meg velünk – a múltban. A személyes nézőpont és a társadalmi méretű megközelítés nagymértékben keveredik és szívesen hivatkozunk egyikre, másikra. Egyéni sérelem így és ezért a közösségi tapasztalat fölé nőhet.

Azt gondolom tehát, hogy a jelenlegi magyarországi felsőfokú szakképzési keretek között megvalósuló ifjúságsegítő képzésben az ifjúságpolitika tanításának újra kell fogalmazni a helyét. Az ifjúságpolitika fogalma szerencsés rendező elvként működhet – valójában ennek önálló modulnak kellene lennie és ennek az „ernyője” alatt kellene értelmeznünk sok mindent. (Nem megfordítva, mint most, hogy az ifjúságpolitikát kell oktatóként értelmeznünk más dolgok figyelembevételével).

Persze, az is lehetséges, hogy ez már nem egy felsőfokú szakképzés, hanem egy egyetemi BSC vagy MA képzés keretei között kellene, hogy értelmeztessék… mert ez a továbblépés esélye. Most.

Azért mondom ezt, mert a fentiekben vázolt nézőpontból a jelenlegi képzési szisztémának két alapvető problémája van:

• a felsőfokú szakképzés tulajdonképpen olyan szakmunkásokat képezne, akik így nem tudnak elhelyezkedni, mert e területen még nincsen szakmunkásokra kereslet (nincsenek szakmunkahelyek, „gyárak”) és ráadásul egy telített munkaerő-piacon kellene tülekedniük (alapvetően a szociális munka és az oktatás területén, ahol nagyon jelentős konkurenciával kell megharcolniuk),
• másrészt ennek a felsőfokú szakképzésnek máig nincsen egyetemi alátámasztása (egy villanyszerelő bízvást támaszkodhat, rámutathat egy villamosmérnökre).

Ma reggel négy gyerek állt a buszmegállóban, ami mellett mindennap elmegyek. Olyan hétévesformák. Messziről kiszúrtak a munkába hömpölygő leszegett fejűek közül és konok tekintettel fúrták bele arcukat az enyémbe. Mire eléjük értem egy kis sorfalat képeztek nekem merőlegesen a járdára. Szóra nyitották volna a szájukat, de én egy határozatlan "sajnálom"-mal elhaladtam közöttük... Pont ahogy szoktam az aluljáróban is. Öt lépés után már nem bírtam a lelkifurdalást ami rámtámadt, előszedtem a mindennapi betevő médiatermékre valót, visszafordultam és a colosabbikuk kezébe nyomtam.

Gyerekkoromban mi is csináltunk hasonlót. Brahiból, vagy csak mert észrevette már a nagyi, hogy túl gyorsan fogy az apró a pénztárcájából és nem volt honnan összeszedni a tejporravalót. De a ma reggeli fiatalok szemében nyoma sem volt a hasonló huncutságnak.

Kolosy tér, 2010. 7:10-kor négy hátizsákos kisgyerek koldul a járókelőktől. Azért ez szerintem durva.

Megint rájöttem, hogy nem tudok semmit róluk. Csak fantáziálgatok a mai fiatalokról, a problémákról. Pedig nekem sem volt könnyű, de azt már elfelejtettem, mert most már az... A személyes (múltbéli) empíria nem releváns, csak a szakmai lenne az, de arra meg nem szorítok időt.

Hát hogy tanítok én így ifjúságsegítőket?

Hát hogy lehet az, hogy intézményeken, képviseleti fórumokon, delegálási jogosultságokon, meg normatívákon vekeng az úgyevezett ifjúsági közélet, miközben fiatalok kéregetnek reggelirevalót Európa statisztikailag legfejlettebb térségei egyikének közepén?

Hát hol tartunk, ha véig kell gondolnom, hogy lemondjak-e az újságomról a kéregető gyerekek javára?

Az ifjúságsegítői képzésekben új szemeszter kezdődött a minap. Arra gondolok ennek apropóján, hogy ezt a blogot nemcsak működtetni, tematizálni is kellene. Ennek a foglalkozásnak? hivatásnak? elfoglaltságnak? - ti. az ifjúsági munkának a hivatalos elnevezéseként egyre inkább rögzül az ifjúságsegítői kifejezés és ez éppen az intézményesített képzéseknek köszönhető. Miért is ne lehetne az egyik rendező elve ennek a blognak éppen ez? Az ifjúságsegítői képzés. Ha pedig ez elfogadható, miért is ne írhatnánk arról, hogy HOGYAN TANÍTUNK ÉS HOGYAN KELLENE TANÍTANI az ... Ifjúságpolitikát? Persze ehhez újra és újra tisztázni kellene azt, hogy mi is az az ifjúságpolitika! Ennek a tisztázása pedig újra visszakanyarít majd bennünket ahhoz, hogy hogyan tanítsuk ezt és akkor úgy járunk, mint az egyszeri gyermek, amikor a régi legendákba vesző mackósajton a mackósajtot tálcán hordozó mackót nézte, aki a mackósajtot hordozó mackó képét tartotta a mancsában, amely ... "Olyan kevés, mint mackósajtban a brummogás" - mondhatná az aktív olvasó. Nos, 'ius brummogi' - megadatik mindenkinek.

A magam részéről nem programot, inkább kiindulópontokat ajánlanék ehhez és ezt is egy történetbe ágyazom. Úgy hozta az élet, hogy a múlt héten Berlinben voltam egy szakmai összejövetelen. Az OSI (magyarul: a Nyitott Társadalom Intézet, magyarabbul: Soros Alapítvány) hívott (ti. az amerikai irodájuk) egy most induló projektjük megbeszélésére, amely az ambíciózus 'Youth Initiative' címet viseli. Kedves és derék kollégákkal ültünk együtt és azzal kezdtük a munkánkat, hogy megnéztük az "ifjúságpolitika forrásait". Arra a következtetésre jutottunk, hogy sokkal többet találhatunk e tárgyban, mintsem azt gondolnánk. Az elmúlt tizenöt évben örvendetesen megszaporodtak a dokumentumok. Egyre több nemzetközi szervezet dokumentumai között találhatunk 'ifjúságpolitika' / youth policy / jugend politik címszóval kereshető szövegeket. A fogalom felértékelődőben van? Változások észlelhetőek a rendszerben? Itt tartottunk éppen, amikor valaki közbevetette - ahogy az már ilyen szakmai összejöveteleken elő szokott fordulni -, hogy "az ég szerelmére, de hát mi az az ifjúságpolitika, hiszen, ha van jó társadalompolitika, akkor mi értelme is van annak, hogy egy társadalmi csoportot egy külön politikával ismerünk el?"

Úgy ismerős? Persze, amint az már szokásos az ilyen típusú összejöveteleken, elkezdtünk erről a kérdésről beszélni. Végül a következőkre jutottunk - az ifjúságpolitika olyan közpolitika amely a cselekvéseket mindig a fiatalokért ÉS a fiatalokkal foglalja keretbe. Itt a kiemeléseken van a hangsúly. Jó lenne olyan szegénységpolitikáról beszélni - ha már a Szegénység Elleni Küzdelem Európai Évében vagyunk -, amely a szegényekért a szegényekkel együtt cselekszik, vagy hajléktalanokért a hajléktalanokkal, azt gondolom azonban, hogy még egy fejlettebb jóléti államban is keresni kellene ennek a demokratikus megoldásait. Nem szívesen ironizálnék ezen - csak nyitnék erre is egy ösvényt.

Ha úgy tetszik, azt gondoltuk ott, annál a berlini asztalnál néhányan, hogy az ifjúságpolitika éppen azért különös közpolitika (vagy máshová vezető és mást nyitó fogalomként szakpolitika), amelynek az a különössége, hogy az -ért és -vel egybeépült. Ha tehát ifjúságpolitikáról beszélünk, talán érdemes lenne ezt az együttállást, ezt a jellegzetességet, mint viszonyítási pontot alkalmazni.

Nyilván észreveszi a nyájas olvasó, hogy ez nem is olyan egyszerű ez. Könnyen a demagógia csapdájába eshet az ember. Mondhatja például azt is, hogy milyen nagyszerű az, hogy a Magyar Országgyűlés által a minap (2009. őszén) elfogadott Nemzeti Ifjúsági Stratégia címe pld az, "Hogy általuk legyen jobb. Nemzeti Ifjúsági Stratégia 2009-2024". Mondhatja, a cím kifejezi a szándékot. Érdemes lenne átfésülni a szöveget abból a szempontból, hogy ad-e cselekvési teret és lehetőséget a fiataloknak mindaz, amit intézkedésként határoznak meg itt és amelynek a felelőseként (a jó öreg államigazgatási logika mentén) általában minisztereket jelölnek meg. ... Demagógia ez úgye? Ami pedig "leegyszerűsített" gondolkodást jelent.

Rövidebben szólva: kezdeményeznék e helyen egy minden irányban nyitott beszélgetést arról, hogy az ifjúságsegítői képzésekben:

- mit is tanítunk ifjúságpolitika címszó alatt,

- mit is kellene tanítanunk ifjúságpolitikaként,

- hogyan tanítsunk ifjúságpolitikát.

Néhány gondolattal magam is folytatni szeretném ezt. Egy későbbi alkalommal.

wootsch

„Ifjúsági törvény” – miért most, miért ezt?

2009. december 3-án dr. Varga László, Török Zsolt, Winkfein Csaba és Dr. Szabóné Müller Tímea szocialista képviselők benyújtották az ifjúsági törvény (az előterjesztők szerint: Az ifjúsággal kapcsolatos egyes közfeladatokról szóló tv.) tervezetét a Magyar Országgyűlésben. Bizonyára úgy gondolják, hogy most örülnünk kellene, hiszen egy, állítólag sokak által régóta hiányolt törvényjavaslat indul el a döntéshozatal útjára. Annak, hogy örömünk nem felhőtlen, sőt annak, hogy a törvényjavaslat láttán egyenesen kétségek fognak el bennünket, illetve, hogy kétségekbe is esünk, annak bizony több oka is van.

Ezeket próbáljuk alább részletezni úgy, hogy mondanivalónkat négy fő csoportban mutatjuk be.

Ezek a következők:

1. A törvényjavaslat benyújtásának ideje, módja és körülményei
2. A törvényjavaslat színvonala és főbb tartalmai
3. A törvényjavaslat esetleges elfogadásának lehetséges következményei
4. Kivezető utak ebből a helyzetből

Ad 1.

2009. decemberét írjuk. Jelentős dátum ez, mert most már egészen biztosan tudjuk, hogy három hónapon belül rendes országgyűlési választások lesznek Magyarországon. A választási kampány már elkezdődött, már fortyognak a pártok kampánystábjainak boszorkány-üstjei és gőzük már belepi a médiumokat. A legutóbbi közvélemény-kutatások nem ígérnek sok jót a most már hónapok óta egyedül kormányzó Szocialista Pártnak. A jelenlegi Országgyűlésnek a munkanapjai bizony már meg vannak számlálva. Elméletileg a hátralévő időbe még akár bele is férne az, hogy a Házszabálytól való eltéréssel végszavazást is tartsanak erről a törvényjavaslatról – bár más fontos törvényjavaslatok is vannak a törvényhozóknak az ő asztalán és az ezek közötti prioritások bizony már a választási kampányok forgatókönyveinek logikája uralja.

Egy ifjúsági törvény – ha tetszik, ha nem – határvonal a jelenből táplálkozó jövő és a múltból merítő jelen között. Ami most történik a fiatalokkal és értük, annak hatásait majd csak úgy tíz-tizenöt év múlva tanulmányozhatjuk. Ha az ifjúkor a társadalmi szerepekre való felkészülés, a szellemi és fizikai erőgyűjtés, a tájékozódás, a dolgok kipróbálása és mind együtt az, hogy védettebben és teljes vértezettel lépjünk át a felnőttkor felelősségeinek és kötelezettségeinek a birodalmába át, nos, akkor minden olyan, ebbe a természetes társadalmi folyamatba beavatkozni kívánó művelet esetében nagyon körültekintően kell eljárnunk.

Mi lehet egy törvény feladata és funkciója ebben a generációk közötti természetes társadalmi váltásban? Mit mondunk erről az Állam nevében? Milyen ifjúságképpel rendelkezik ehhez a törvényalkotó és ki korrigálhatja azt? Mégis, kinek a törvénye egy ifjúsági törvény? A biztonságát féltő-óvó államé vagy az erre a szempontra mit sem adó fiataloké? Ki a valódi célcsoport? A jövőért aggódó felnőtt vagy a jövőjének a bizonytalan körvonalait még csak most körülrajzoló fiatal?

Az ifjúsági törvény benyújtásának időzítése azt sugallja, hogy ezeknek a kérdéseknek a közös végiggondolására még csak kísérletet sem tehetünk. A törvényjavaslat benyújtói nem hagytak sem teret sem időt arra, hogy a javaslatukban szereplő kérdéseket végig lehessen gondolni – jelesül annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy ti. tényleg most, 2010-ben van-e szükség ifjúsági törvényre s, ha igen, éppen erre, a javaslatban foglalt konstrukcióra van-e szükség – nos, erre a javaslattevők a fentebb említett körülmények miatt semmilyen esélyt sem teremtenek. Mivel a benyújtott törvényjavaslatról soha sehol érdemi vitát senki sem folytathatott, az előterjesztő szocialista képviselők bátorsága (vagy vaksága) imponáló.

Attól tartunk, hogy a javaslattevők azt hiszik, úgy tudják, vagy valakik azt mondták nekik, hogy a küldetésük éppen az, hogy használják ki a legeslegutolsó lehetőséget és járuljanak hozzá egy ifjúsági törvény megalkotásához, mert ez az, ’”ami a szakmának hiányzik, és mert a következő kormány ezt biztosan nem teszi majd meg… (valamiért)”. A javaslat benyújtásának időzítése így azonban teljességgel elfogadhatatlan. A hátralévő rövid idő alatt, a törvényalkotókat foglalkoztató más javaslatok és a már megkezdett választási kampány árnyékában arra, hogy érdemi előkészítő munkát végezzenek a törvényalkotók esély már nincsen. Már mással elfoglalt, emiatt figyelmetlen, ezért felkészületlen, különböző módokon megtévesztett, sőt többségükben e témában teljesen érdektelen képviselők előtt fekvő javaslatról jó döntést hozni nem lehet. Az ifjúsági törvény csak akkor lehet fontos, ha annak céljáról, tartalmáról minél szélesebb körben érdemi vita folyik. Abban az esetben ugyanis arról kellene beszélni első helyen, hogy mi is egy törvény valódi funkciója azokban a társadalmi-generációs folyamatokban, amelyekről az előbb szóltunk és majd ennek tisztázása után beszélhetnénk arról, hogy egy törvényben rögzített állami beavatkozásnak mik is a reális eszközei. A XXI. században, amikor az Állam funkciói mély, strukturális változásokon mennek át és abban az időszakban, amelyben az Állam elsőszámú képviselőinek a kulcsszava most éppen a „válság”.

Ad 2.

Ezek után fordítsuk arra a figyelmünket, hogy mit tartalmaz, mit tételez ez a törvényjavaslat. Az már első olvasásra is megállapítható, hogy a javaslat átfogó igénnyel készült. Szabályozni kívánja a magyar ifjúsági munka intézményeit, ebbe beleértve a főbb szereplőit, meg kívánja határozni az állami feladatokat, valamint azon testületeknek a szerepét és működését, amelyeknek – a javaslat szerint – az a hivatása, hogy „a fiatalok érdekeit közvetítsék, illetve képviseljék”. A javaslat ezeken kívül átfogóbb igénnyel szakmai fogalmakat határoz meg. Mindezek mellett kitér a települési önkormányzatok, sőt a „régiók” feladataira is. A javaslat meghatározza az abban szereplő régi és az ezzel a törvénnyel létrehozni kívánt új intézmények finanszírozására, illetve az ifjúsági kezdeményezések támogatására szolgáló állami-költségvetési forrásokat is. Ezzel kapcsolatban csak annyi a "baj", hogy a 2010. évi költségvetési törvényt az Országgyűlés már elfogadta - enélkül.

A javaslat „ifjúsági közfeladatoknak” nevezi ezt az általa tételezett rendszert és ezen alapvetően az állam és a települési, illetve területi önkormányzatok feladatainak meghatározását érti, bár ad feladatokat és szerepeket civil szervezeteknek is. Ebből következően a javaslat sok szereplőt nevez meg és sok szereplő egymáshoz való viszonyát mozgatja. Miközben feladatot ad pld. az Államnak (elsősorban a Kormánynak), azt rögtön korlátozza is egy testület közbeiktatásával, illetve részben el is veszi. Miközben „ifjúsággal kapcsolatos tevékenységet folytató kormányzati, önkormányzati szerveket és intézményeiket” említ meg, aközben feladataikat nem határozza meg. Miközben ifjúsági részvételről beszél, a fiatalok részvételét egy „felülről lefelé” létrehozott testületi működésre korlátozza és áttételesnek gondolja, a részvételt „érdekképviseletként” írja le, közvetett képviseleten alapuló módon fogja fel, ráadásul ezeknek a testületeknek – a többségi elv következetes alkalmazásával és a demokratikus képviseleti elvekből le nem vezethető módon – hatalmi pozíciót ad „nekik” a törvény erejénél fogva.

E kiragadott példákat csak azért hangsúlyozzuk, hogy rámutassunk arra, a javaslat impozánsnak és átfogónak látszó építménye logikailag hibás tételezésekre épül. Az egyik ilyen hiba az, hogy azt tételezi, hogy a társadalom autonóm szereplői úgy viselkednek majd, ahogyan azt „ő” tételezi. Az ifjúságkutatás újabb eredményei világosan feltárták már azt, hogy a fiatalok (a törvény fő célcsoportja) a legkevésbé sem szólíthatóak meg ifjúsági szervezeteken keresztül. Azt persze nem mondanánk, hogy „ifjúsági szervezetek pedig már nincsenek”, hiszen elenyésző számban és kis társadalmi hatókörrel találhatunk olyan szervezeteket, amelyek – a törvény fogalmaival – „ifjúsági feladatokat kiemelt célként” megjelenítő nem-kormányzati szervezetek lennének. De ezek száma és hatóköre olyan csekély, hogy általuk – a kutatók szerint – a fiataloknak csak mintegy négy-öt százaléka érhető el. Nyilván ezért gondolják a javaslattevők azt, hogy az általuk tételezett testületek élettel való megtöltéséhez ezek tagsági viszonyait ki kell terjeszteniük mindenkire, szakszervezetre, egyházra, ezek tagozataira és fíliáira, alapítványokra és más egyebekre.

Ennek a következménye azonban egészen egyértelműen egy olyan helyzet előállítása lenne, amelyben a mandátumvizsgálat, mint a tagság előfeltételének a megállapítása lesz a fontos, a személyközi legitimációs játszmák pedig majd jól elfedik a dolgok lényegét, ti. azt, hogy egy ilyen testületnek csak akkor van értelme, ha az a „fiatalok hangján szól”, ha az felerősíti a hangjukat, ha ténylegesen Őket – szükségleteiket, igényeiket és vágyaikat - képviseli és semmi értelme sincsen akkor, ha mondvacsinált tagsági kérdésekre helyezi a hangsúlyt. Ráadásul a mai fiatalok nagyon is otthonosan mozognak az e-demokrácia tereiben, ahol hangjuk bizony messzire hallatszik. Az pedig egy egészen más kérdés, hogy ezt a hangot, az általuk közvetített igényeket, aktivitásokat mások észreveszik-e, és ha igen, hogyan vonják le ezek alapján a megfelelő következtetéseket.

A törvényjavaslat alapvető logikai konstrukciójában az a modell köszön vissza, amelyet a 90-es évek közepén már megéltünk egyszer. Ez a konstrukció egy visszalépés a XXI. század elejére kialakult, ifjúság viszonyokból, a Horn-kormány idején és akkor is a 89-90-es évek tapasztalatai alapján rekonstruált testületekhez, amelyek felett már akkor is eljárt az idő. A fiataloknak ma semmi szükségük sincsen ilyenekre, a problémáik megoldásában pedig e testületek csak feleslegesen tovább bürokratizálják és bonyolítják a folyamatokat. Az ifjúsági részvétel csak nagyon csekély mértékben múlik azon, hogy hány testület viseli nevében az „ifjúság”-ot. A fiataloknak a társadalomban, a helyi életben és lokális társadalomban, az ország közügyeiben való részvétele az ifjúsági munkában megjelenő nem-formális nevelés / képzés célja, amelyre sokkal több figyelmet kell fordítani annál, mint azt ez a törvényjavaslat teszi. Egy Kormánynak pedig az a dolga, hogy kormányozzon, vezessen, eszközöket mozgósítson társadalmi méretű célok megvalósítása érdekében. Belevinni egy Kormányt olyan helyzetekbe, amelyben jogkörét és cselekvési potenciálját nehezen megragadható felelősséggel bíró civil szervezetek képviselői korlátozzák ez a demokrácia és felelős kormányzás elvei ellen való.

Ennél is súlyosabb kérdésként vethető fel az azonban, hogy egy ifjúsági törvény esetében mi is a törvényalkotás tárgya. Ez a javaslat alaposan összekeveri a kizárólag csak törvényben elrendelhető dolgokat olyan, más, alacsonyabb szabályozásban elrendelhető dolgokkal, amelyeknek egy törvényben semmi keresnivalója nincsen. Például: egy települési önkormányzat által készítendő cselekvési terv nem lehet törvényalkotási tárgy, mert munkaformákat nem szoktunk törvényben szabályozni, mint ahogy testületi ügyrendeket sem. Nem írhatja elő ez a törvényt azt, hogy milyen módon működtessen egy szolgáltatást egy önkormányzat akkor, ha nem határozza meg azt, hogy az ifjúsági ügyekkel az önkormányzatnak kötelező lenne foglalkoznia. Ezt azonban ez a törvény nem teheti meg, hiszen nem módosíthatja az önkormányzati törvényt. A törvény értelmező rendelkezései hemzsegnek olyan ide nem illő fogalmaktól, amelyeknek itt semmi keresnivalója (jellegzetes példák: kistérségi ifjúsági szervezet, ifjúsági részvétel, országos ifjúsági szervezet, szakmai ifjúsági szervezet), amely fogalmakat egy törvényben már csak azért sem célszerű meghatározni, mert más jogszabályok (pld. az egyesülési törvény) ezek meghatározásának jogát az egyesületek tagjainak tartja fent. Csak nem akar kényszer-társulásokat létrehozatni ez a javaslat, a törvény erejénél fogva kikényszeríteni olyan megoldásokat, amelyek csak önkéntességen alapulhatnak?

Még egyszer le kell szögeznünk azt, hogy a javaslat minden elemében alapos vizsgálatra szorul. Minimálisan meg kellene vizsgálni azt, hogy hogyan függ össze más, hatályos jogszabályokkal és ennek alapvetően az kell, hogy célja legyen, hogy vizsgálja meg azt a kérdést, hogy a jogszabály ilyen formában végrehajtható-e? A máskor sokat emlegetett hatás-vizsgálat itt bizony elmaradt. Annak a megvizsgálása és végiggondolása is, hogy vajon éppen ezek az intézmények, fogalmak, formák jelentik-e az ifjúsági szakmát ma a Magyar Köztársaságban?

Ki kell küszöbölni azokat a koherencia problémákat, a jogszabályok ütközésének lehetőségeit, amelyek a javaslat mai formájában fennállnak. Súlyosabb kérdés azonban az, hogy vajon erre a törvényre van-e szüksége az európai Magyarországon felnövő fiataloknak és, hogy vajon egy ilyen törvény segíthet-e nekik abban, hogy felzárkózhassanak a XXI. századi társadalmi követelményekhez. Vajon a demokrácia szükséges újratanulásában, a toleráns attitűd kialakításában, a civil társadalom megerősítésében, a korszerű társadalomtanulás körülményeinek megteremtésében ez a törvény tudja-e azt, amire ténylegesen szükségünk lenne? Milyen ifjúságképpel és milyen ifjúsági munka-képpel dolgozik ez a törvényjavaslat?

Végül nagyon is célszerű lenne megvizsgálni azt, hogy az Európai Unióra és az Európa Tanácsra történő hivatkozás a preambulumban miért csak egy üres szófordulat? A szöveg soha többet nem utal arra, hogy ezek a szervezetek az elmúlt években nagy jelentőségű dokumentumokat tettek közzé az ifjúságpolitikáról, amelyek sok esetben még erős ajánlásokat is megfogalmaztak az európai kormányok számára. Ezekből konkrétan semmit találunk meg itt, sőt, éppen ellenkezőleg ezek szellemisége nagyon távol van az itt leírtaktól.

Ad 3.

Egy ifjúsági törvény elfogadásának folyamatát arra is ki lehetne használni, hogy a most fiatalok széles felületen bekapcsolódhassanak egy törvény alkotásának a folyamatába. Arra, hogy ezen keresztül érezzék és értsék meg azt, hogy egy jogállamban a „törvény az a tiszta beszéd”, hogy e folyamatban megérezzék azt, hogy mi is az parlamenti demokrácia és azt is, hogy ehhez Nekik mi közük is van. Egy ilyen törvény alkotásának folyamatát arra is ki lehetne használni, hogy sok olyan fontos fogalmat szakértői módon tisztázhassuk, amelyek közös értelmezésére nagyon nagy szükség lenne.

Egy ifjúsági törvény megalkotása nem lehet antidemokratikus folyamat, sőt! Egy ifjúsági törvény elfogadásának a menetrendje, a széles sávú kapcsolatok szervezése minél több vélemény begyűjtésére, dialógusok szervezése a fiatalokkal, mint érintettekkel és az értük és velük együtt dolgozókkal és azok intézményeivel és szervezeteivel a tartalommal azonos súlyú kérdés. Rá kívánunk mutatni ismét arra, hogy itt a javaslat benyújtóinak ez nem állt a szándékában, erre időt, teret, kereteket nem biztosítottak, erre energiáikat nem mozgósították. Ez még akkor is így van, ha az egyik előterjesztő, Török Zsolt képviselő úr ennek az ellenkezőjét állította az Országgyűlés Emberi Jogi Bizottságában, amikor a törvényjavaslatot tárgyalták. Képviselő úr, ugyanis – a bizottsági jegyzőkönyv szerint – a következőket mondta: „… Éppen ezért tartom nagyon fontosnak itt is elmondani, hogy elsősorban nem a saját szellemi termékünkről van szó abban, amit benyújtottunk, hanem civil szervezetek által kidolgozott törvényjavaslatra tettünk javaslatot az Országgyűlésnek. …” Ezzel kapcsolatban csak annyit jegyezhetünk meg, hogy a gondos internetes keresés ellenére sem leltük nyomát annak, hogy ezt a javaslatot civil szervezetek jegyezték volna.

Egyetlen említést találtunk, a www.ifjusagitorveny.hu honlapon, itt azonban a törvényjavaslat szövegéhez az oldal felelős szerkesztője azt találta írni, hogy „az itt olvasható javaslatot ügyvédi letétbe helyeztük”. (Az itt található törvényjavaslat és az országgyűlési tárgyalás alatt álló önálló képviselői indítvány egyébként igencsak hasonló …!) További keresés után még egy hivatkozást találtunk mindehhez és ez a HÖOK véleménye az ún. „népi kezdeményezésről”. A hallgatói önkormányzat alapvetően elutasító véleményének fő oka a javaslat legitimációs – értsd: ismertségének, elfogadottságának mértéke – problémája. Miért állította akkor vajon Török képviselő úr ennek az ellenkezőjét?

Továbbiakban azt is el kell mondanunk, hogy egy ilyen törvényalkotási folyamatot arra pedig mindenképpen ki kellene használni, hogy a törvényalkotók között is egyetértés alakulhasson ki a főbb tartalmak, irányok, eszközök tekintetében. Ennek a hiányában csak múltbeli események következmények nélküli megismétlődésének leszünk tanúi. Egy új választásokon felálló új Kormány előlről kezd mindent, ismereteit és kapcsolatait újra rendezi, új fogalmakat teremthet, negligálhatja hosszú és keserves szakmai folyamatok eredményeit, sőt, mint arra már nem egy példát láttunk az elmúlt években, ezek természetes szereplőinek egy részét is.

Ennek a helyzetnek a bekövetkeztetét csak úgy lehetne megelőzni, ha egy ifjúsági törvény szükségességéről, főbb tartalmairól és alapvető fogalmairól egyetértések alakulnak ki a törvényalkotói folyamatban résztvevő pártfrakciókat képviselő szakpolitikusok között. Újra mondjuk, hogy itt erre lehetőség nincsen. Erre utal az is, amelyet a már hivatkozott Emberi Jogi Bizottsági ülésen a Bizottság elnöke zárszavában mondott: „…A Fidesz-KDNP nem fogja támogatni ezt a törvényjavaslatot, éppen azért, mert ha az úgy van, ahogy képviselő úr elmondta, akkor miért csak szocialista előterjesztők vannak, ha van egy konszenzus arról, hogy legyen. Ha kialakítottunk volna egy négy párti - vagy nem tudom pontosan, most hány párt van a parlamentben - egyetértést, akkor természetesen lenne értelme, hogy elinduljunk ezzel a következő ciklus felé. Nyilván meg fogjuk nézni majd részleteiben: is - ha jól értettem, még a minisztériumnak sem sikerült ezt részleteiben áttanulmányozni -, s ha lesznek olyan részei, akkor azokat támogatjuk, de így mint kezdeményezést, mivel ez egy párti dolog, nem támogatjuk. Azt gondoljuk, hogy jó lenne, ha ebben konszenzus lenne. Így nem fogjuk tudni támogatni. …” (Balogh Zoltán képviselő, bizottsági elnök) (Ez a bizottság egyébként a javaslat tárgysorozatba vételét, vagyis plenáris ülésen történő megtárgyalását nem támogatta.)

Nagy szomorúsággal vennénk azt tudomásul, ha a leköszönő kormánypárt és a kormányra készülő jelenlegi ellenzék ezt a javaslatot elfogadná, ha azt egyáltalán szavazásra engedné. Esetleges elfogadása esetén új vitákat, felesleges szervezeti játszmákat, szakmai csoportok egymás ellen való fordulását fogjuk megtapasztalni és az ifjúsági ügyek európai megoldásai Magyarországon további késedelmet szenvednek majd. A javaslat elkészítésének és benyújtásának körülményei már egyébként is komoly tehertételt jelentenek az ifjúsági szakmának, hiszen ránehezednek azokra a természetes szakmai folyamatokra, amelyet a szakmában dolgozó öntevékenysége és természetes szövetséges-keresése mozgat.

Mert miközben pedig e törvényjavaslatról is beszélnünk kellene párhuzamosan zajló, fontos egyéb, olyan eseményekről is beszélni, amelyek most is zajlanak, és amelynek a fő szervezője a Kormány, a szaktárca. Kikerülhetetlen kérdés tehát az, hogy milyen viszonyban van ez a Parlament asztalán fekvő javaslat azzal, amit ennek a Parlament a felhatalmazásával a Kormány ez idáig „Nemzeti Ifjúsági Stratégia” címen csinált?

A fentebbi idézetben a Balogh Zoltán már utalt arra, hogy a Kormányt képviselő Rauh Edit szakállamtitkár lakonikusan csak annyit mondott a bizottsági ülésen, hogy: „… Szeretném önöket tájékoztatni arról, hogy kormányzati álláspont nincs, tekintettel arra, hogy ez nem az államigazgatás berkeiben készült javaslat. A kormánynak erre még nem volt lehetősége. Ami a tárcavéleményt illeti: mi arra szeretnénk felhívni a figyelmet - tekintettel arra, hogy a törvény számtalan közfeladatot fogalmaz meg -, hogy érdemes lenne ennek a költségvetési hátterét megvizsgálni, továbbá az összhangot azzal a stratégiával, amit nemrégiben fogadott el a parlament…” Időközben már azt is tudjuk, hogy a Kormány a Nemzeti Ifjúsági Stratégia „időarányos” feladatainak végrehajtására rendeletet alkotott és ennek a rendeletnek bizony számos rendelkezése ellentmondani látszik az „önálló” képviselői indítványként benyújtott törvényjavaslatban foglaltakkal …

Ad. 4.

Végül arra is szólni kell, hogy hogyan lehetne ezt a felelőtlen helyzetet felelőssé tenni, felelősen megváltoztatni. Mindenkinek lenne tennivalója ebben:

• Az Országgyűlésnek ebben a helyzetben nem lenne szabad ezt a javaslatot szavazásra engednie és a jelenlegi Kormánynak mindent el kellene követnie, hogy meggyőzze a kormányzó párt frakcióját és benne az előterjesztő képviselőket is arról, hogy kisebb veszteséget jelent az mindenki számára, ha ezt a javaslatot nem támogatják, nem szavaznak arról.

• Az ifjúsági szakmáknak most annak érdekében kellene megszerveződnie, hogy ténylegesen felmutassa szakmai véleményeit az ebben a javaslatban szereplő konstrukciókról, fogalmakról, ifjúságképről és ifjúsági munka fogalomról. Ennek hiányában az itt szereplő dolgok rosszul rögzülhetnek és évekre elveszik a tényleges energiákat attól, hogy érdemi dolgokra koncentrálhassunk.

• Ennek a szakmai alapokon történő megszerveződésnek – amelyhez most megint egy nagyon közvetlen szakmai érdek fűződik – az is az eredménye lehet, hogy a szakma egységesebben tudja képviselni azokat a szakmai érdekeket, amelyek kifejezéséhez térre, támogatásra, figyelemre van szüksége, olyan dolgokra, amelyek biztosításában a következő Kormánynak kulcsszerepe lesz. A szakmának is fel kell készülnie a választásokra, a változásokra, a váltásokra.

Beszéljünk erről, akár itt is!

Írtam: 2010. január végén                                                                            

Wootsch Péter

Ma, Budapesten a nagy Hó Napján gondoltam arra, hogy fel kellene élénkíteni ezt a blogot. Ez - ugyebár - egy társas blog. Blogban vagyunk társak. Ez a blog - ugyebár - az ifjúságpolitikáról szól, mert ez nekije a címe. Mindezért írom, írom, a következőket:

Pénteken Szolnokon találkoztam Jó emberekkel, akik szívügyüknek tekintik azt, hogy mit is tudnának tenni azokért a fiatalokért, akik a településükön élnek. Nekem az volt a tisztem, hogy a "települési ifjúsági munkáról" mondjak Nekik néhány szót. Mondtam, nagyjából a következőket:

- rendkívüli, sőt, érdekes helyzet alakult ki a magyar ifjúságpolitikai színtéren a következők miatt: a Magyar Országgyűlés elfogadta a Nemzeti Ifjúsági Stratégiát (emlékeim szerint még októberben), majd: elkezdődött egy munka a nis.01 gyakorlatba ültetése érdekében - és ezt nagyjából a SZMM ifjúsági részlege próbálta összetákolni, mert egyébként is ez a dolga; ezt követve egyszer csak előkerült egy ifjúsági törvény, amelyet négy MSZP-s képviselő nyújtott be a Parlamentnek és ennek semmi köze sincsen a fent említett végrehajtási tervhez, majd - hogy ne legyen az életünk egyszerű - 2010 januárjában megjelent a Magyar Közlönyben az a Kormányrendelet, amely a NIS végrehajtási utasításait tartalmazza - és közben annak a már említett ifjúsági törvénynek a vitája is folydogál a Parlamentben, amelyről az előbb említést tettünk.

- rendkívüli, mert ezek TÁRSADALMI INDOK NÉLKÜL felgyorsult események,

- rendkívüli, mert senki sem kommentálta ezeket, sem együtt, sem külön-külön, pedig "méltóak" lennének erre,

- rendkívüli, mert valaki megjegyezte ezen a szolnoki összejövetelen, hogy "a legutóbb, amikor egy prezentációt kellett volna tartanom, kidobtam az előre elkészített ppt. file-t. Helyette a gps hangját rögzítettem és azt használtam prezentációként. Pld: most fordulj balra, most fordulj jobbra ... stb. De azt is a gps-ről rögzítettem, hogy 'túl gyorsan mész!'. Vajon nem ez most a helyzet?

Semmi az egész, kicsiny dolog. Csakhogy hallgatunk minderről - mások pedig talán diadalt ülnek.

Az ifjúsági szakma csekély terjedelmű dolog - hatása azonban sokkal nagyobb annál, mintsem gondolnánk. Ezért nyissunk tért most itt a véleményeinknek. Ezt javasolnám, tisztelettel.

WP

Örömmel látom ezt a helyet, amit termékeny visegrádi találkozónk fontos eredményeként látogatok. Azt gondolom, hogy az ifjúságpolitika fogalmainak tisztázása fontos - mivel éppen arról beszélgetünk, hogy a szegedi ifjúságsegítői képzés kapcsán mi minden jutott eszünkbe - ezt a fogalmi tisztázást a képzés szempontjából is nagyon fontosnak tartom.

WP

Sziasztok Kedves Olvasók és Kollégák!

Remélem, sok hasznos gondolatot fogunk megosztani egymással és mindenkivel.